Marton László Távolodó: Mindig régen van (Pozsony, 2010)
Ezeregy rémes éjszakám legszebb meséi
- Nyuszikám, megvan neked Végeitől a Makró emlékiratai? - Olyan régen huszonegyeztünk... * Hetvenkettőre esett az is, hogy felvételiztem a Metró Színpadra. Szépen megtanultam hozzá a Kései siratót, de mire produkálnom kellett magam, már lerendeződött a helyem. Úgy kezdődött, hogy két órával korábban odamentem. Akkor kezdtek összeverődni a régi metrósok, egy jó óra kellett, hogy felszereljék a függönyöket. Egy csaj meg fogta a seprűt... - és akkor bevetettem magam... „Elkérhetem?” Odaadta, simán. Én meg szépen kisöpörtem. Egy fél óra, és haver voltam. A forma kedvéért persze József Attilára is sor került, de mondom, addigra megdumálták. „Ez a csávó kell nekünk.” Innentől három évig a Metróról szólt az élet, és ami a lényeg, ott találtam Bassra, aki a társulat háziszerzője volt, s nekem a mesterem lett. Bass forszírozta azt is, hogy a zenéről írjak, s hogy a verseimbe szőjem bele a zenét, de az nem nagyon ment nekem. Legfeljebb kettőt vállalhatok, ha nagyon muszáj: az egyikben Miles Davisnek, a másikban Iggy Popnak képzeltem magam. Az iggys versnek Gyanús volt a címe, és így nézett ki: Aki sok zenét hallgat, az gyanús / a fejemhez vágták már / de mit csináljak / egyedül ettől pörgők be / az előbb is / egy kazettát beraktam / nyomtam rá hangot dögösen / Ultravox, Bowie, Iggy Pop, Patti Smith / teljesen kikészítettem magam / a Some Weird Sin alatt / én lettem a dobos / Hunt Sales helyett / váza, hamutartó csörgött az asztalon / 156