Pályi András: Megérkezés (Pozsony, 2003)
Bűnöző istenek
csiskodásom? Az mi?« »Hát nem átköltötted a József Attilát? Ica persze rögtön észrevette, kívülről tudja ezeket az alapverseket. Az eredetiben az áll, hogy míg nyomorult vagyok, te meg átírtad még kíváncsi vagyok-ra. Nahát ő egyből felszisszent, hogy úristen, ki ez a diáklány, aki ilyen pontatlanul idézi József Attilát?! De rájött, hogy ez itt most egy vallomás, és igazából nekem szól. Úgyhogy odaadta a levelet, s nem izgatta magát többé. Igazán rendes szerelmi postás a feleségem, nem?«, és nevettem. »Szerelmi postás?, vallomás?, miket ki nem találtok!, és milyen jól elszórakoztatjátok egymást« mondtad, mondta, síri hangon persze, mint akit vérig sértettek. Szabadkoztam, dehogy, ám a zavaromon még mindig nem tudtam egészen úrrá lenni. »Félsz tőlem. Félsz, hogy felborítom a házasságodat, mi?« Rád emeltem a tekintetemet, de most se találtam rá a tiédre. Félek? Miket beszélsz. Hát megkapni akarlak, Zsuzsa, nem elveszíteni! De nem jött elő belőlem a hang, gombóc volt a torkomban. Az ablakon beszökött a tavaszi nap a vendéglőbe, épp odahullt a fénye eléd az asztalra, az ajkadra, a hamiskás mosolyodra. Folytattad. »Megtehetném persze, ha akarnám. Úgy felkavarnám az életedet, hogy kő kövön nem maradna.« És vártad a válaszomat. Elöntött a forróság e nyílt felkínálkozástól, nem akartam hinni a fülemnek. Eszembe se jutott, hogy eltitkoljam előtted a rám tört lázas izgalmat, annál kevésbé, mert egy pillanatra úgy tűnt, mégis elkezdődik köztünk az a titkos, belső történet, amiben már nem is remény169