Rákos Péter: Prágai őrjárat (Pozsony, 1995)

Magris ürügyén

népeket, mégis ez az egyetlen érdemes tét. melyet érdemes megjátszani. Az egy­mástól elszakadozó, széthúzó kis dunai nemzetek éppen ma differenciálódó arcuk­kal fordulnak a világ felé. de ez a differenciáció nem szükségképpen gátja az integ­rálódás folyamatának, aminthogy a nagy darab, hegyes, darabos sziklákat nehezebb harmonikus alakba integrálni, mint a kisebb kavicsokat vagy homokszemcséket. Ez a mélyebb értelme József Attila panaszának: „Akár egy halom hasított fa/ hever egymáson a világ,/ szorítja, nyomja, összefogja/ egyik dolog a másikát/ s így minde­­nik determinált./ Csak ami nincs, annak van bokra,/ csak ami lesz, az a virág,/ ami van, széthull darabokra.” Magris műve egy nem közönyös külföldi elfogulatlan sze­mével szentesíti a magyar irodalmi és történelmi tudat Duna-képét, azt a Dunát, melyet Eötvös fenséges pátosszal „honnunk könnye”-ként aposztrofál, a titkokat rejtegető, csodákat látott folyót, amely — tartunk tőle, akárcsak Ady — „bús vil­lámhárító, félemberek, fél-nemzetecskék számára készült szégyen-kaloda”, s reméljük — akárcsak József Attila — hogy nem hiába mosta e folyó „a város minden szennye­sét”, hogy habjai tudnak játszadozni és nevetgélni is, hogy a lelivér Duna-fi szívé­ben „török, tatár, tót, román kavarog”, s e mély vers tán legmélyebb sorával hisszük a differenciáció és integráció szintézisét: „Apám, anyáin maga is ketté oszlik / s én lelkes eggyé így szaporodom.” Vállalva, ha ki vállalja, a Prága felé tájékozódó szlová­kiai magyar költő. Győry Dezső metaforáját, ki a pozsonyi Várdombon, s csudák csu­dája, ismétcsak azon a helyen, ahol a könyv gondolata Magrisban megfogamzott. ke­letet s nyugatot öleli magában együvé s „ezüst Dunájával” mint csattal gombolja össze. S most már csak 8. AZ UTOLSÓ ÉS NÉHÁNY AZT KÖVETŐ SZÓ Magris könyve leplezetlenül lírai idézettel zárul: „Add. Uram, hogy halálom olyan legyen, mint midőn egy folyó beleömlik a nagy tengerbe.” S a tenger minden bizonnyal a folyó célja, s legfeljebb ennyiben halála is. Ám az élet küzdelem, s abban olykor csüggedni nem szégyen. Nem csoda, hogy „a harc végén” a szerző, a germanista, kinek szakterülete a dunai népek irodalma, nem Kafkát vagy Musilt irigyli, hanem a méhek és termeszek költőit, s megérti, hogy Michelet, miután meg­írta a francia forradalom történetét, miért szeretett volna írni a madarakról és a ten­gerről szóló történetét is. Semmi sem kicsiny és semmi sem nagy; semmi sem túl fontos és semmi sem túl jelentéktelen. A nemzetet, ezt az olykor mámorítóan ma­gasztos, máskor restellnivalón kicsinyes valamit „megőrizve megszüntetni és meg­szüntetve megőrizni” (Hegel nyelvi ambivalenciájával élve „felemelni”) talán, „ha ez valakinek mond valamit”, csakugyan történelmi feladat. A sorrendet nem mi dönt­jük el. Valamely skolasztikus műben olvastam, de lehet, hogy maga Szent Tamás „írja valahol”, hogy vannak dolgok, melyek fontosság tekintetében a legutolsók, de sürgősség tekintetében a legelőbbre valók. Hát ebben élünk. MAGRIS ÜRÜGYÉN 199

Next