Révai Gábor: A kisközösségekről (Budapest, 2010)
Első beszélgetés Buda Bélával
be, mert nem tud megfelelően individualizálódni, frusztrációk érik. Ahhoz, hogy valaki egyén tudjon lenni, modern értelemben vett individuum, át kell menni egy csomó segítő kisközösségi kapcsolaton. Tehát az ember története az egyéni identitás fejlődésében mutatkozik meg. Mint már említettem, a közösségek lélektanának pont az a lényege, hogy az ember a választásai révén lehet igazán a közösség tagja. Garai László mindig visszautal arra a József Attila-i sorra, hogy „feloldódtam és kiváltam”. József Attiláé annak az embernek a tipikus életútja, aki nem tud integrálódni. Ezért aztán egyén sem tud lenni. Hihetetlen vágy volt benne a feloldódásra. Igen, és ezért csapódott ide-oda. Azt látom, hogy nagyon sok ember gyógyulása, személyiségkorrekciója vagy rekonstrukciója valamiképpen az elmulasztott közösségi szocializáció pótlásán vagy helyettesítésén múlik. Többé-kevésbé mindenki tartozik úgynevezett referenciacsoportokhoz, egy bizonyos életszakaszban kapcsolódik egy vagy két olyan csoporthoz, amelyben a saját életét éli. Sokszor öntudatlanul, de oda tartozik. Van ma a világon bárhol ideális környezet ahhoz, hogy ez a normális modern individuum kialakuljon? Nehéz megmondani, hogy mi az ideális, de tulajdonképpen van. A társadalom konstruktív folyamatai ma afelé haladnak, hogy ezt helyreállítsák. Ma már nem tekintjük érvényesnek az ősi freudi képletet az anya és a gyereke viszonyáról, hanem azt mondjuk, hogy a gyerek egészséges fejlődése a primér csoport, vagyis a szülőket körülvevő kis társaság, a nagyszülők, a rokonok, a szomszédság, a barátok egészséges működésén múlik, 50