Sándor Iván - Ménesi Gábor (szerk.): Mikoriak a golyónyomok? - Beszélgetések (Pozsony, 2005)
A csönd is beszél
a zóna határain is átcsap. De még egyszer, ez nem irodalmi kérdés. Ezért is érthetetlen a világ számára. És irodalmi kérdésként örökre az is marad. Ami a tágabb hátteret, a politikai szférát, a másság iránti intoleranciát, a kölcsönös elfogultságokat és vádaskodásokat illeti, erről, jól tudod, már annyiszor írtam. Torkig vagyok vele, ami nem jelenti azt, hogy nem fogom az álláspontomat továbbra is folyamatosan kifejteni, ha fölhívás érkezik rá, ha erkölcsi indíttatást érzek. Visszatérve az irodalmi életet érintő hatásokra. Először is rengeteg a zavar, félreértés, mert itt ideológiai, politikai, történeti kategóriákat kevertek össze esztétikaiakkal. Példa: a „népi” egyenlő a „realistával”, az „urbánus” a „modernnel”. Kérdezem: vajon a Gyász nem egyike az első modern tudatregényünknek? Kérdezem: az Emlékiratok könyvének nem egyik poétikai jegye a rajzos figuraábrázolás? Nézd, akármeddig folytatom, csak odáig jutok, hogy az irodalomban a műveket nézve ez álvita, a harmadnegyedrangúak alantas érdekharca. Politikai értelemben is nemzetcsonkító, a művészetben értékcsonkító. Egyre megy ... sajnos, a politikában ki kellett robbannia, mert itt fél évszázada szörnyűségek folytak, és aztán problémabefagyasztások jöttek. Az irodalomban azonban, ismétlem, a láz fölfutása nem volt szükségszerű. Ebbe néhányan akarva-akaratlanul besegítettek, issza is írói munkásságuk, tekintélyük a levét. S ha már idekapcsoltad Illyés, Németh, sőt József Attila nevét, kimondom, amit talán nem akartál, mármint azt, hogy Illyés és Németh Kádár és Aczél tárgyalópartnere is volt néha, illetve hogy József Attila egy időben kommunistának volt tekinthető. Ami József Attilát illeti, én például azt a magyartanárt, aki egy éve a rádióban úgy nyilat— 155 —