Szegedy-Maszák Mihály: Szó, kép, zene. A művészetek összehasonlító vizsgálata (Pozsony, 2007)
Az értelmezés történetisége
Annyiban talán még távoli párhuzam is vonható József Attila és Csontváry életművének hatástörténete között, hogy a költő esetében sem a korai visszhangtalanság okolható az értelmezés későbbi buktatóiért. Köztudott, hogy Kosztolányitól Veres Péterig, Kassáktól Németh Andorig, Féja Gézától Karácsony Sándorig ismert kortársak értékelték József Attila költészetét. Szabó Lőrinc 1939-ben a német fővárosban tartott előadásában is méltatta munkásságát. A későbbi torzítások ártottak az életmű megítélésének, nemcsak Magyarországon, de még külföldön is. Stephan Hermlin, az egykori Kelet- Németország hivatalos szerzője a pártosság jegyében válogatott verseiből, és a tőle vagy munkatársaitól származó fordítások aligha győzhettek meg bárkit is arról, hogy József Attila jelentős költő volt. Leegyszerűsítés úgy gondolni, hogy „a fordíthatóság a tapasztaláson és az értelmen múlik, a fordíthatatlanság viszont a hiten, amely önmagában fordíthatalan fogalom” (Assman 1996, 33). Egységesülő világunkban érdemes különös nyomatékkai emlékeztetni arra, hogy a nyelvtől függő irodalom értelmezése a többi művészetnél sokkal inkább ki van téve helyi hagyományok korlátainak. Idegen prózai művek magyar változatának fogyatékosságai elnézőbbé tehetik a közvéleményt a magyar költészet nemzetközi visszhangtalansága iránt. Érdemes mérlegelni Kosztolányi 1930-ban keltezett eszmefuttatását: „Itthon kell versenyre kelnünk a világ nagy szellemeivel. Ne áltassák magukat azok a kiválóbbak vagy szerencsésebbek, kiknek könyvei esetleg külföldi piacokon is futnak, hogy ott buzogányukkal beverhetik a dicsőség érckapuit. Különlegességek maradnak arrafelé, örökre, szívesen vagy nem szívesen látott vendégek. Nem is az a fontos, ami ott künn történik velük. Az a fontos, ami itthon történik. Ha mégoly mesterkéz ültette át idegen idiómába verseiket, rímeik bágyadtabban csengenek, párbeszédeik lötyögnek, célzásaik fele elsikkad. Boszorkányos mesterségünkben a forma a lényeg, az árnyalat. Mindnyájan messzire visszanyúló, tétova emlékekből táplálkozunk, víziókból és hallucinációkból, egy-egy szó 146