Cseke Ákos: Magyar, irodalom - Kortárs Esszé (Budapest, 2020)
1936. A Nagyon fáj-kötet verseiről
153 ba nyerünk bepillantást a világ és a szeretet rendjéről, a nyilvánvaló személyes fájdalom és szenvedés pokoli kiaknázásába, annak érdekében, hogy a költészet mint egyszerre átgondolt (a maga módján nagyon is logikus) és eszeveszett kiáltozás felhívja a figyelmet a renddé vált rendetlenségre, jogtalanságra, vagyis a szeretettelenség elviselhetetlenségére. József Attila alkotásai mögött mindenesetre nem feltétlenül a költő élete, vagyis maga József Attila rejtőzik, hanem talán mi magunk is ott lapulunk, a saját életünk is ott bujkál valahol: a költemények nemcsak a „beteg” József Attilát leplezhetik le előttünk, hanem önmagunk rejtett, nem szívesen vállalt, kiismerhetetlen mélységeit is, melynek fényében a mi jól védett, egészséges „normalitásunk” egyszerre ostobának, gyávának és betegesnek hat. Ha 1935-ben, költőtársa műveinek elemzésekor feltehette a kérdést: „Mi a véleménye Kosztolányinak rólunk?”, akkor mi is megkérdezhetjük: mi a véleménye József Attilának rólunk, a mi normalitásunkról, a mi rendíthetetlennek tűnő meggyőződéseinkről és fölényesen „normális” ítéleteinkről? És bár a rólunk megfogalmazott versbeli véleményét vagy ítéletét nem feltétlenül kell elfogadnunk, ahogy a szerelem rendjéről alkotott vízióját sem (alighanem ő maga is tisztában volt azzal, hogy ez a vízió ebben a kontextusban legalább annyira képtelen, mint amennyire igaz), kár volna lemondani az önvizsgálatnak arról az esélyéről, melyet József Attila 1936-ban született szerelmi lírája kínál fel számunkra.