Gróh Gáspár: Egymásért vagyunk. Tanulmányok, kritikák (Budapest, 2000)
I. - Legutóbbi romantikusunk (Utassy József: Júdás idő)
Legutóbbi romantikusunk Utassy József: Júdás idő Utassy költészetének egyik központi jellegzetessége a formavilág hagyományossága. A versei többségét meghatározó rímhasználat nem igazodik a mai divatáramlatokhoz, hagyományos mondatszerkezetei, a megtartó értékek már-már anakronisztikusnak mondható tisztelete, sokban konzervatívabb felszíne karakteresen meg is különbözteti kortársaitól. Utassy kötődése már nem kényelmesség, nem ortodoxia: az ő hűsége kihívóan bátor. A sokszor kötelező mintává, normává vált, a versépítkezés hagyományos formáit eleve avultnak bélyegző divatokkal élesen szemben áll: a költői minimal art programját elutasítja; s mer a maga igényei, erkölcse, szelleme szerint igényesen is közérthető, külsőleg hagyományos verseket írni. Talán ő az egyetlen olyan költőnk, akit a József Attila-hagyomány, s a lélek mélyén élő rokonság és igézet nem akadályoz meg a verskultúra kifejlesztésében, akinek tollán a formák kötöttsége, a dalszerű külső látszólagos igénytelensége nem válik korláttá. Nyelve egyöntetűsége, olykor rejtett, olykor szembeötlő zeneisége; szónoki hevületű vagy sejtelmes finomságú vallomásossága; széles skálájú humora szerves egymásraépülésükkel, egyirányúságukkal, sodró erejükkel bizonyítják, hogy eredetiséget és korszerűséget nem kizárólag a külső formabontás jelent. Van azonban az eszköztár magabiztos birtoklásának, könnyed használatának egy veszélyes hátulütője: hogy a könnyen megközelíthető, áttekinthető, körüljárható versmodell megengedi a felszínes olvasást is, és ennek a nehezebben megismerhető és minden szellemi alkotás belső mondandójához férkőzés erőfeszítését nem provokálja ki minden esetben. Ha Utassy költészetét mások metaforáival, képeivel kíséreljük meg körülírni, a legkézenfekvőbben József Attila és Nagy László sorai bukkannak elő: a „semmi ága”, a „homokos, szomorú, vizes sík”; s hogy „fönséges fejét bánat, bitangság fölé vágja”, hogy „fejet ajándékba nem adunk” és hogy „műveld a csodát...” Mindez mutatja, hogy költészetének hangját az emberi lét két alapvető szélsősége, az egymást szüntelenül tagadó és vonzó két pólusa határozza meg: a pusztulás, a sebzettség és kiszolgáltatottság és a lobogó életöröm, vitalitás élménye. Az érzésvilág tehát mindenki