Kurucz Gyula (szerk.): Romlás és reménység. Magyar évszázadok (Budapest, 2000)
Veszprémi László: A kereszténység védőbástyája
Veszprémy László <+ fogságba esett nádor, Ilsvai Leusták vezetésével. A leírások megegyeznek abban, hogy a franciák-burgundiaiak Zsigmond tanácsa ellenére támadták meg a török elővédeket. A szeptember 25-i, néhány órás ütközetben az első támadást sokkal helyesebb lett volna könnyűfegyverzetű lovasokkal indítani, amint azt a magyar király vagy Mircea szerette volna. A lovagok kezdeti sikereik után fennakadtak a török gyalogság, a janicsárok előtt felállított lovasakadályokon, ahol közelharcba bonyolódva erejük felőrlődött. Az eddig érintetlen török lovasság, valamint a legalább ötezer fős szerb nehézlovasságnak a törökök oldalán való beavatkozása csak fokozta a pánikot a keresztény seregben. Érthető, hogy a menekülésben a helyismerettel rendelkező, hazájuktól nem túl messzire került magyarok és havasalföldiek jártak az élen, noha Zsigmond és királyi kísérete a végsőkig kitartott. Az árulás magyarokat ért vádja inkább a mindenkori vesztesek között élő árulásmítosznak tekinthető, semmint valós érvnek. A magyar királyok a nikápolyi csatában szembesültek első ízben a maga véres valóságában a fenyegető török túlerővel, a magasabb szintű török hadművészettel. Nikápoly valóban határkő a magyar hadtörténelemben, sőt 1390-ben a történelemben első ízben léptek oszmán-török csapatok az ország területére, de a további török előrenyomulásnak nem a csatavesztés volt az oka. Nikápolyt inkább csak a veszélyes történeti folyamatra figyelmeztető jelnek tekinthetjük, egy elszalasztott lehetőségnek. Zsigmond és a korabeli Magyarország megértette a figyelmeztetést. Magyarország és Európa védőbástyája: Nándorfehérvár A török-magyar összecsapások történetében páratlanul fontos az 1437 és 1456 közti korszak. A török erőfölény fokozatos érvényesülése ellenére ez az utolsó időszak, amikor a magyar fél támadólag próbált fellépni a törökökkel szemben, igaz, 1442 óta a század nagy katonai zsenije, Hunyadi János irányította a támadásokat. Nagy sikerek és nagy vereségek fémjelzik még ezt a korszakot is, Hunyadit három nagy hadjárata közül kettőben (Várna: 1444, Rigómező: 1448), amikor szultáni sereggel került szembe, tönkreverték, 1443-44-ben a Balkán-hegységig menetelő téli hadjárata pedig azért maradt sikeres, mert a szultán nem vállalta az ütközetet. Hunyadi azonban, 15. századi magyar hadvezérek közül talán utolsóként, biztosan hitt abban, hogy a törökök katonai erővel 44