Pomogáts Béla: Másik Magyarország. Tanulmányok a Nyugat íróiról (Budapest, 1997)
Harmadik nemzedék - A költészet mint a szellem önvédelme. Radnóti Miklósról
a költészetet, amelynek nemes eszményeket, humanista hagyományokat kell hirdetnie. A „homo moralis” fogalma Babits Mihály alakjával és tevékenységével kapcsolódott össze: Babits maga is az irodalom erkölcsi felelősségét és küldetését tanította, és ennek a tanításnak a belső logikája révén jutott el az elkötelezetlen, független költő szerepétől a prófétasors elszánt vállalásáig, midőn felismerte „a vétkesek közt cinkos, aki néma” igazát. Mind nyíltabb állásfoglalás, a háborút és a fasizmust elítélő művei és nyilatkozatai nem maradtak hatás nélkül Radnótira. Egyre közelebb került ahhoz a Babitshoz, aki immár a szellemi ellenállásban vállalt vezető szerepet. A költészet etikai hivatásának tudatában és vállalásában érezte eszmei rokonságukat és szövetségüket. „Mennyire része életünknek ez a mű!” - állapította meg Babits összegyűjtött verseiről szóló írásában. És midőn 1941-ben elsiratta mesterét, már tudta, hogy Babits Mihály magatartása a humánus erkölcsiség mértéke volt. „Ki nézi most tollat fogó kezünket, (...) ki lesz az élő Mérték most nekünk?” - kérdezte a Csak csont és bőr és fájdalom soraiban. Persze nemcsak Babits példája felől jutott el az ellenállás vállalásához, hanem József Attila példája felől is. Hiszen József Attila számára természetes küldetést jelentett a részvétel a szellemi ellenállásban. A baloldali költő, aki korán és határozottan ismerte fel a demokrácia és a humánum mellett elkötelezett politikai erők összefogásának történelmi jelentőségét, benső igényének és személyes feladatának tekintette ezt a részvételt. József Attila nem a szellemi értékek védelmétől jutott el az ellenállásig, hanem a társadalmi forradalomtól; költői eszményét ennélfogva a „homo socialis”-ban találta meg. E fogalmat Kosztolányiról írott bírálatában vetette fel, szemben azzal az ideállal, amelyet maga Kosztolányi a „homo aestheticus” fogalmával jelölt. A „homo socialis” József Attila szerint, szemben a „homo aestheticus”-szal, „érzi, hogy léte a társadalmi életbe, viszonyokba ereszti gyökereit”, és „azonosítani tudja magát a társadalmi létet szabályozó alapvető elvekkel”. Éppen ezért a baloldali költő számára ő képviseli „az ízlés forrásá”-t, az ő szociális elkötelezettsége jelenti a szellemi ellenállás mozgató erejét. Radnóti Miklós ezzel az állásponttal csak egyetérthetett. Nemcsak azért, mert József Attila-tanulmányában maga is azt méltatta, hogy a tanulmány hőse miként emelte „magas költészetté a politikai mondanivalót”. Hanem azért is, mert ő maga szintén a társadalmi átalakulások kívánásától és a politikai költészettől érkezett a szellemi ellenállás tudatos vállalásához. A harmincas évek közepe már ennek az ellenállásnak a történelmi igényét, sőt kényszerét alakította ki. Ezt ismerte fel József Attila, Radnóti Miklós, sőt maga Babits. Ennek a történelmi kényszerűségnek: a mindenfajta totalitárius rendszert elutasító szellemi ellenállásnak a feltételei között közeledett egymáshoz eszmeileg és személyileg egyaránt József Attila és Babits, illetve ismerte fel a maga helyét Radnóti kettejük mellett, kettőjük között, őrizve József Attila példáját és vállalva Babitsét. Mindkét példa azt jelentette, hogy a kor költőjének vállalnia kell a közvetlen harcot. A „homo moralis” szerepe mellett a „homo socialis” szerepét, 152