Prágai Tamás (szerk.): „Mint gondolat jel, vízszintes a tested” - Tanulmányok József Attiláról (Budapest, 2006)
Kulcsár-Szabó Zoltán: Magány és énhiány József Attilánál
Kulcsár-Szabó Zoltán gosan közel hozza egymáshoz „én” és „te” pozícióit ahhoz, hogy a szöveg a valóságos, más személyekhez intézett megszólítás kommunikációs helyzetét mintázhassa, még mindig a lírai én reflexív tematizálásának olyan formái alá rendelhetők, mint például az „önmegszólító” beszédhelyzet.208 S ez voltaképpen rendjén is volna, ha nem volnának mégis olyan versei vagy verstípusai, illetve akár - például az 1936-ra tett „válsággal” kapcsolatba hozható - szakaszai az életműnek, ahol az én versbéli stabilitását ennél nyíltabb, noha talán prózaibb kihívások érik: például ahol a grammatikailag végrehajtott különbségtételt én és te között a szöveg szemantikailag és referenciálisan tagadja, vagy pedig ahol a vers egyszerűen és nyíltan az én nemlétét állítja. Még ilyenkor is fennáll annak a lehetősége, hogy éppen az ilyen szövegek igazolják, mintegy végleg, József Attila költészetének „énközpontúságát”, például az olyan esztétikai kompenzáció logikája szerint, amelyben az én (itt nem tagadott) valóságos szétesését a költői alkotás maga, azaz — többek közt - az én művészi helyreállítása múlja felül. Az ilyen esztétikai kompenzáció erejéről és interpretatív hatékonyságáról tanúskodik az, hogy még akkor is végrehajtható, amikor egy versben az áll, hogy az én „nincsen”: „Amikor - állítja Szabolcsi Miklós monográfiája hőséről - majd azt írja: ... S mit úgy hivtam: én, / az sincsen. Utolsó morzsáit rágom... (Ki-be ugrál...) - még akkor is az egységes és fontos én áll a középpontban - az én mint a költészet tárgya.”209 Persze, a citált hely ilyen értelmezése nem következetlen, nagyon is végrehajtható, bár nem minden további magyarázat nélkül. A mondat ugyanis, bizonyos értelemben, valóban nem válik meg az „éntől”, csupán megkettőzi azt: ami hiányzik, az az, amire (akire) az „én” szó vonatkozik, de a szó maga (kettősponttal kiemelt affirmáció által övezve) ott áll a szövegben.210 „A költészet tárgya”, ez könnyen belátható, inkább az „én” szó, mint valamely partikuláris én maga, s kézenfekvő volna itt levonni azt a következtetést is, hogy miután e névmás bárkit jelölhet, a költészetben valóban nincs mód másra, mint a szubjektivitás nyelvi jelöltségére korlátozódni. A dolog azonban mégsem nyerhet ilyen megnyugtató megoldást, ugyanis a sorban az „én” 118