Prágai Tamás (szerk.): „Mint gondolat jel, vízszintes a tested” - Tanulmányok József Attiláról (Budapest, 2006)
Kulcsár-Szabó Zoltán: Magány és énhiány József Attilánál
Kulcsár-Szabó Zoltán Magány és énhiány József Attilánál A szakirodalomban vitatott kérdésnek számít, hogy József Attila költészetében milyen mértékben van jelen, és voltaképpen mit is jelent, illetve milyen formákat ölt az én elvesztésének vagy távollétének, hiányának tapasztalata. Ortodox álláspontok szerint lírájában ez a probléma lényegében nem, legalábbis poétikailag nem releváns, s valóban, legnyíltabb formában inkább az életrajz, illetve a költő betegségtörténetének elemeként lép elő alkotásmódjáról legalább oly mértékben elmondható, hogy centrumában éppen az én, a szubjektivitás jelenlétének lehetősége áll, mint az, hogy pontosan ez az, ami megrendül. Az énhiány vagy énvesztés, amely az olyan irodalmakban, amelyeken az avantgárd költészet hatása erősebb nyomot hagyott, bevett (bár eléggé elmosódott) kategória, József Attila esetében kézenfekvő eszközökkel határolható körül vagy korlátozható az olyan területekre (és szövegekre), amelyek nem tartoznak szorosan véve a költői életműhöz; noha persze a Szabad-ötletek jegyzéke értelmezése körüli élénk viták éppen azt mutathatták meg, hogy a pszichoanalitikus kezelés „énje” és a költői én elhatárolása, mélylélektan és szépirodalom, sőt psziché és szöveg különválasztása mégsem olyan egyszerű, illetve talán egyedül elfojtásként megy (éppen ezért csak látszólag) végbe. József Attila verseinek grammatikai felszíne vagy jellegzetes beszédhelyzetei inkább alátámasztják, mint megrendítik az én jelenlétének lehetőségét, hiszen költészetére nem jellemző a személytelen hangvétel; azok az esetek pedig, amikor a megszólítás alakzata túlsá117