Tárnok Zoltán (szerk.): Curriculum vitae. 30 kortárs magyar író önéletrajza (Budapest, 1995)
Géczi János: A fű
az illuminációra, mégis, hiába ismerjük a tartalmat s a tartalom fiziológiai hatását, hatáskiváltóként magát a hordót, a számosokat beburkoló héjat nevezzük meg. A szavak többsége üreges, kompaktságuk, tömegük csak a valószínűségi számításokban létezik, talán azért, mert csak azáltal határozható meg. A szó — amilyen a fű is — olyan, mint egy atom. Ha elég messziről nézzük, ha csupán segédfogalomként használjuk, akkor tömör gömb, és kiterjedése van. De ha önmagában létezőként vizsgáljuk meg, akkor szétesik atommagra, elektronokra, mindenféle elemi részecskékre, amelyek valami rend szerint léteznek egymás mellett (sőt, csak a rend az, amely őket létezővé teszi), s az alkotók között is ott az űr — az, amelynek a „mérete” sokkal, de sokkal nagyobb, mint maguké az alkotóké. Ha egy szittyómagnyi az atommag, akkor biztos, hogy az elektronok olyan messze keringnek tőle, mint a Földtől a Hold — és köztük áll a semmi. Ezzel a semmivel, amelynek űr vagy erőtér a neve, nem sokat tudunk kezdeni. Magába szippantja az embert, elrémíti, szorongatja, pszichéjét szétszereli, vagy éppen rádöbbenti, hogy abban az üres térben, amelyben ő van, egyedül az ember a biztos, az állandó (és persze csak megadott mérettartományon belül). Ha egy fogalomnak nem lehet testi megfelelője, sokakat tud kétségbeesésbe kergetni. Hogy mindez költészetté is válhat, azt tanúsítja József Attila érett költészete, vagy manapság M-é — a szervérzetek (ahogy a pszichológusok mondják a szorongás egyik okát) éppen ezt a hiányt próbálják kikölteni. A tudósok is ismerik 134