Tárnok Zoltán (szerk.): Curriculum vitae. 30 kortárs magyar író önéletrajza (Budapest, 1995)
Géczi János: A fű
képét megroncsoltam, mindenféle szövegeket írtam rá, betűtörmelékekkel szórtam tele. Néhány éve mégis elmentem a házába, Cagnes-sur-Mer-be. Oda, amelynek közelében József Attila is élt egy darabot — bár nem tudom, hogy ő mit és mennyit tudott a Mesterről. A ház vagy kétholdnyi olajfaliget kellős közepén áll, íriszek, narancsfák és jázminok sűrűjében. Ott értettem meg, hogy Renoir olajfás tájképein miért lila és indigó mindig a fák árnya. Azért, mert a valóságban is lila meg indigó. Ezek után kezdtem Renoir festményeit — szeretni. Most, hogy rátaláltam néhány mondatára, még jobban megkedveltem. Legszebb önjellemzése a következő: „Én az ecsetemmel baszok.” E kijelentés azt is megvilágította nekem, túl azon, hogy magam is az Arctalan nemzedék tagja lennék, miben is érzek nagy hasonlatosságot némely nemzedéktársammal, és már-már azonosságot a fiatalabb költőgeneráció legjobb tagjaival. És azt is megértettem, hogy miért szeretik társaim annyira — egytől egyig mind — a lassan hetven éve elhunyt franciát. Renoir és a valóság (vagy legalábbis az, amit köznapjainkban annak mondunk) viszonyát a baszás adja. Nem, ne legyünk szemérmesek, nem a szerelem, a szeretkezés, az aktus, hanem a baszás. Ez a vegetatív, önfeledt, önfelszámoló, énmegteremtő, egzaltált és a mást meg nem tűrő baszás — ami leginkább ki- és elsajátítás, letiprás, belefeledkezés, anyagmegtapasztalás, életvitel, létezésforma. Mert Renoir üzekedése mindig konkrét, mindig magával a tárggyal, az emberi testtel történik (s nem az „érzésért”, a 142