Tárnok Zoltán (szerk.): Curriculum vitae. 30 kortárs magyar író önéletrajza (Budapest, 1995)
Páskándi Géza: Legendád keze nem remeg
Hosszú volna felsorolni a szellem gyöngysorát... Károli? Hisz ő „bibliám” volt. A másnyelvűekről most nem is beszélek... Görög—latin költők... A nyugatiak s a szomszédbéliek... És a börtön után? Az abszurd gondolkodók meg szépirodalmi szerzők... Őket én egy kicsit — ugye, furcsa, vagy tán nem is az — már mintha Mikszáthból, Karinthyból, sőt Tamásiból is ismertem volna hamarább... Meg tán Adyból, József Attilából az egzisztencialistákat... A „mindegy átkában” megéreztem a „feltámadás szomorúságait” (Ady), és azt is, hogy „mért nincs bűnöm, ha van”, és a „semmi ágán” gyakorta „ült szívem”, amikor arra gondoltam: így is, úgy is kiterítenek (József Attila). Sőt Bizánc felől is üzentek hasonlókat nekem, néha román fordításban, vagy éppen magyarul. Nem írta-e Julianosz már a hatodik században, ki tudná pontosan, honnan kapva impulzusát: élhetsz mámorban, anakreóni módon vagy szigorú józanul, úgyis odajutsz (halál). Hovatartozásom így lett, Adyval szólva: „millió gyökerű”. S még csak Nyugatra sem kellett utazgatnom hozzá (hiszen, ha hagytak volna ott és akkor). Hova utaztál legutóbb? Én? A főtéri antikváriumba. (Kolozsvár, Bukarest, Nagyvárad, Temesvár, Marosvásárhely, Brassó...?) És a nyelvfilozófiába meg a szellemtörténetbe, persze... Hányszor mondtam tréfásan a groteszkről: e tájon semmiféle szürreál nem irreál, hanem csakis a szocreál a legszürreálabb irreál... Itt pláne minden egyenes út görbe. Vezessen vendéglőbe vagy a Pantheonba. A szemét-325