Tárnok Zoltán (szerk.): Curriculum vitae. 30 kortárs magyar író önéletrajza (Budapest, 1995)
Ágh István: Tizennyolc és a többi évem
egy kedves ismeretlen nő sétál velünk, beszélget anyámmal, s mintha testem se lenne, a lélek formája vagyok. Ez a kép gyógyítja minden további félelmemet, apám első és utolsó nadrágszíj csípését, anyám gyakori, kevésbé fájdalmas dádázásait, Bella nővérem elfenekelését, mert új ruhámban becsináltam a toalett-tükör előtt, vagy más ilyen rosszaság miatt; futottam előle, de a pajtánál mindig utolért. Mari kék hálóingben karácsonyi angyalom, sohase vert meg. Laci Heine dalát tanította meg velem németül, mikor a lányok a Tannenbaumot, s a „nem vezethet által az én kincsem” finn szavaival simogattak. Előbb tudtam a Nincsen apám se anyámat a káromkodásnál. Sinka szegény kis hercege, mint A megfagyott gyermek, megsirattatta velem magát három-négyévesen, mert messze túl, a major mögött alszik, sárral a homlokán. József Attila szentkép a Cserépfalvikiadásban, bátyám beragasztása a címlapon. Sértő Kálmán szegénysége riasztott, ez a költősors? Ez bizony! Levetett rossz bakancsa a képen csámpáskodik, s a derékig meztelen költőnek mintha inge se volna, azért olyan nagy a haja, hogy födetlen feje, nyaka meg ne fázzon. Apám szállította az élelmet a pápai konyhára, anyai nagyanyám felügyeletére bízva a kosztot és az unokákat. Néha engem is elvitt magával jó időben, pedig szánnal lett volna gyönyörű suhanni testvéreimhez, fölmelegített téglán toporogva. Sírtam, követelőztem. Néztem a Vörös-dombra a kutyákkal. Ez a domb válasz-7