Nagy Imre: A Lumiere-örökség. Filmek az ezredfordulón 1990-2006 (Pécs, 2015)
2001
* 2001 * Három idegen érkezik a hegyek között meghúzódó kurd faluba, Siah Darehbe, melynek házai fecskefészkekként tapadnak egymáshoz Isten eresze alatt. Parányi otthonok, udvarocskák egymás mellett, alatt, fölött, az emberek belelátnak egymás életébe, részt is vesznek benne, megbeszélik az eseményeket, a szomszédok levest visznek a betegnek, s ha valakit baleset ér, összefut a falu, hogy segítsenek. De ki ez a három idegen, akik közül kettőt nem is látunk, csak a Mérnök urat? Filmesek, akik forgatásra készülnek? Egy öregasszony közelinek vélt halálára lesnek valamilyen okból? Vagy egy távközlési cég emberei? Nem lehet tudni. Mint ahogy az sem világos, hogy a mérnök miért fordít a hátára egy teknősbékát. Azért, mert kaján ember, vagy csak nem akarja, hogy az állat az autó kerekei alá másszon? A főhősnek egyébként van egy maroktelefonja, időnként valakik felhívják, de a faluban nincs térerő, autóba kell gyorsan ülnie, s feldöcögni valami emelkedőre, ahonnét már lehet beszélni, ha a másik addig tartja a vonalat. Miről beszélnek? Nem nagyon értjük. A film hallgat arról, amiről jobb hallgatni. Talán készül valami a falu ellen, hasít belénk a sejtelem. Ki védi meg ezeket az embereket? Netán a fiú, ha majd felnő, e szűkszavú, talányos szép film másik főhőse, aki most még szorgalmasan tanul, mert vizsgáznia kell? Amikor totálképen látjuk a házakat, a fecskefészkek e hegyek közé tapasztott bokrát, nekem József Attila szava jut eszembe a faluról: törékeny. Ám amint aggódva erre gondolok, a filmben egy másik vers szavai csendülnek fel: „Ha olyan az őrangyalom, mint hiszem, az üveget is megvédi a kőtől.” Ebben az őrangyalban talán lehet reménykedni. A KIRÁLY FÜVESZE Jean-Paul Sartre elmeséli önéletrajzi művében, A szavak-ban, mennyire áhítozott kisgyermekként arra, hogy elmehessen moziba, ám nagyapja, akinek a házában élt, eltiltotta az efféle „vásári látványosság” élvezetétől. Édesanyja viszont, aki maga is kíváncsi volt, mi is az a mozgókép, a lumiére-i tojásból éppen csak kibújt film, titokban elvitte kisfiát az akkoriban megnyílt mozik egyikébe, ahol a családfői tilalommal dacolok átadták magukat a képek újszerű varázsának. Abban az időben, írja Sartre némi iróniával, még mindketten gyermekek voltunk, én is, a film is, később aztán együtt nőttünk fel. A film azonban, mi tagadás, hajlamos arra, hogy időnként újra vásott gyerekké váljon: vonzódik a rémségekhez, a tarkabarka látványhoz, s nyelvet öltöget a hagyományra és a tekintélyre. A nagyapa megsejtett valamit, gondolom magamban, miközben Christophe Gans Farkasok szövetsége (Le Pacte des Loups) című produkciójának jeleneteit nézem, s hümmögve megállapítom, hogy - a parádés 292 I