Nagy Imre: A Lumiere-örökség. Filmek az ezredfordulón 1990-2006 (Pécs, 2015)
2002
* 2002 * szonáta” viszont szerves részét képezi a művészi egésznek. A filmmel kapcsolatos esztétikai tapasztalatban nemcsak a forma tudatos alakítása, poetizáltsága tárul fel, de a mű igen erős kommunikatív természete is. A megszólított néző válaszolni kényszerül a látottakra, s ez a folyamat, mint jeleztem, a vetítés után sem fejeződik be. így mégiscsak van párbeszéd, csak nem a filmbe zárva, hanem a képek és a nézők közti viszonyban. A megértés dialogikus természetében. Pálfi György merészen leszámol a faluról alkotott hagyományos képzetekkel. A filmbeli község nem a népdalok földje, ami valószínűleg csak a legendákban létezik, és úgy látszik, a „vidékfejlesztés” programjaiból is kimaradt. Elhanyagolt országutat, dudvával benőtt árokpartokat látunk, valamint ápolatlan udvarokat, gazos kuglipályát, piszkos fóliákat, szörnyű műanyag dzsekiket és Könyves Kálmánt meghazudtoló vénasszonyokat. A falu széli pádon, düledező háza előtt pedig ott ül a filmbeli világszellem egy ráncos arcú öregember képében, aki talányosán (bambán? közönyösen? bölcsen?) szemlélődik, és rendületlenül csuklik. Hukkle. Az országúton időnként gyászmenetek vonulnak el, s a kuglipályán egyre fogyatkoznak a férfiak. Közben groteszk jelenetek, abszurd poénok sorjáznak, mintha csak a csuklás rekeszizomrángásának kényszerű ritmusa vezérelné a kamerát. Vagy a létezés kegyetlen logikája? Pohárnok Gergely egyik hihetetlenül éles felvételén egy vakondot látunk az üregében, amint megeszik egy pondrót, aztán egy kapáló asszony megöli a vakondot, és tetemét odaveti a kutyának. A béka bekap egy bogarat, a csuka felfalja a békát, a csukát pedig halpaprikásként látjuk viszont. De mi lesz azzal a férfival, akinek feltálalják a halpaprikást? A Hukkle erről szól, de igen tudatosan, a nézőt bekapcsoló szándékkal, csak a látvány peremén, a képek mögötti tartományban. A halastóba alámerülő felvevőgép szinte véletlenül meglát egy tátott szájú vízihullát, mely mintha szintén a bekapott csalétek emlékét őrizné, és észrevesszük, ahogy a réten nő a nadragulya. Immár sejtjük, mit főznek az öregasszonyok, és mit esznek a férfiak. „Mert sok a révülni való”, ahogy József Attila írta a Tiszazug-bm. „És lágy a tanya, langy az ól. Csillagra akasztott homály! Kemény a menny. A gally alól bicegő cinke sírdogál.” Mégsem tragédiát látunk. Inkább keserű komédiát. Egy misztikus világdráma és egy csalimese különös keverékét. Lehet, hogy a történet elején elszabaduló lovas kocsi gazdátlanságának gyászos folyománya mindez? Vagy a Kígyó jéghideg pillantásának következménye, „aki” a legelső képeken a kamerához ijesztően közel tekereg, majd lenéz a völgyben elterülő falura? m Van Gogh virágai Vajon mi a magyarázata annak az esztétikai csodának, amit úgy hívnak: iráni film? Hogyan lehetséges az, hogy egy ilyen európai szemmel nézve elmaradott ország-359