Nagy Imre: A Lumiere-örökség. Filmek az ezredfordulón 1990-2006 (Pécs, 2015)
2003
* 2003 ■ Három Iván A magyar filmművészet barátai feltehetően helyeslik, hogy az idei szemle kapcsán néhány hétig a hazai mozgókép új alkotásaira fogok reflektálni. Ezek közül Meskó Zsolt Szent Iván napja című vigjátéka azért emelendő ki, mert a fiatal rendező, akinek két kiváló rövidfilm után ez az első mozidarabja, igen erőteljes vizuális inspirációval rendelkezik, s tudja, hogy ez a műfaj jó színészek közreműködését igényli. A történet egyetlen nap eseményeibe sűríti bele a mai közműveltség ijesztő romlásának tapasztalatát, ám a szerkesztés tudatossága és a formában megmutatkozó ízlés romlatlansága olyan távlatot teremt a témához való viszonyban, amely a hiteles kritika bázisát is biztosítja. Mivel a cselekmény a nyári napforduló idején játszódik, a film látványvilága akár a Szent Iván-napi rítusok felől is értelmezhető lenne, beleértve a képek domináns kakas-motívumát, illetve a vörös kakassal való párviadal jelenetét, a tudatosnak látszó színszimbolikát, valamint a Mácsai Pál által plasztikusan megjelenített producerfigura diabolikus természetét. Ám lehet, hogy mindezt csupán én látom bele a filmbe. A történet főhőse Szent Iván mai védence, a szintén e névre hallgató fiatal színész, Székely Iván, akinek még nem kell súgógép József Attila Eszmélet-éhez, de már női magazinok címlapfotója és pletykarovatok hőse, és akinek filmbeli napja valóságos kanosszajárás, rohanás egyik helyszínről a másikra, hogy rosszabbnál rosszabb produkciókban lépjen fel. Miközben művészi, sőt emberi minősége is veszélybe kerül: le kell mondania szerepálmáról, a Hamletról, s nincs ideje arra, hogy elmenjen nagyanyjához, aki friss rétessel várja. A főszerepet alakító Kamarás Iván játéka két szempontból is igen figyelemre méltó. Hitelesen, belülről mutat be egy ifjú sztárt, miközben kritikát is megfogalmaz vele kapcsolatosan. De éppen ezzel a távolságtartással világít rá több mai, fiatal tehetség helyzetére, akiket egy hazug, álságos és igénytelen médiavilág olykor a bohóc vagy a vásári kikiáltó szerepére csábít, ahonnét már nincs visszaút Helsingör felé a dán királyfihoz. És még valami, s ez talán a legtöbb, amit ma el lehet mondani egy harmincéves színészről, mint Kamarás Iván: remek párost alkot a filmben nagy névrokonával, Darvas Ivánnal. Darvas Iván játéka ezúttal is nagy élmény. A vele kapcsolatos képeknek különös sugárzásuk van, ami személyiségéből fakad, s abból a rendületlen szakmai igényességből - ezt szokták művészi alázatnak nevezni -, amellyel ez a nagy színész viszonyul szerepéhez. A főhős művész-tanárát játssza, akinek most együtt kellene fellépnie sztárrá vált tanítványával - s mi, mozinézők látjuk is a bravúros próbajelenetet -, ám a történet szerint a Mester kilép a számára nem kívánatos szerepből (így a filmbeli nézőknek „be kell érniük” Jordán Tamással). A Tanár úr távozása azonban példaadás, s éppen ezzel fejezi ki leginkább tanítványa iránti szeretetét, miközben a történet jelképes hátterében (ha van ilyen) a rontás elűzőjének funkcióját tölti be. 369