Nagy Imre: A Lumiere-örökség. Filmek az ezredfordulón 1990-2006 (Pécs, 2015)
2006
■ 2006 ■ tával, mikor a határon egy magyar katona felfedezte, hogy rajzok, grafikák vannak a csomagjában. Elkobozta tőle, és megsemmisítette az értékes műalkotásokat, a frontélmények megörökítőit. A film szövegét jórészt a feleséghez, Anna Margithoz intézett, mély érzelmekről tanúskodó levelek alkotják. Aztán a rendező megszólaltatja a még élő Anna Margitot, aki „Ámos”-ként említi volt férjét. Ez a hűvösnek, tárgyilagosnak tűnő megjelölés méltóságot is sugároz, hiszen a festő immár nem magánszemély, hanem a magyar művészettörténet része, de nagyon szomorú is. Mert a múló idő, ötven év távlata változtatta át Imrét Ámossá. Ez a másik részlet, amin el kell gondolkodnunk. Az információs vetítésen bemutatott A csodarabbik nyomában (Eichner András műve) egy hászid közösség sorsáról számol be. Mi adta - szorgalmukon és tehetségükön kívül - az erőt, hogy megmaradjanak, és mára felvirágozzék csoportjuk élete. A válasz: az összefogás, az egymással való törődés, a kitartó hit és a hagyományok rendületlen megőrzése. Tudják, hogy kik ők, és mi tartja őket össze. Ezek után még szomorúbb hallani Litauszki János Cérnaszálon című, őszinte hangú, szép alkotásában, hogy a kárpátaljai magyar asszonyokat, akik vendégmunkásként tartózkodnak hazánkban, itt csak ukránoknak nevezik. A mai sorskérdéseket közelebbről érintő „drágim” című filmet is megemlíteném. Szabó Ferenc munkája az elnéptelenedő ormánsági falvak életét vagy inkább haldoklását mutatja be. A gondozatlan telkeket, elnyűtt arcokat és szedett-vedett öltözékeket látva (és az alig érthető beszédet hallva) József Attila szavai jutnak eszembe: „Ezeken nem segít ima. Gondolkodva ülnek ím a sötétben.” Iskola nincs, gyerek se nagyon, a templom zárva. Csak akkor harangoznak, ha meghal valaki. m A mi Zsarátnokunk Azt hiszem, kijelenthető, hogy a Rokonok - bár kétségkívül jelentős regény - nem tartozik Móricz Zsigmond legjobb művei közé. Korának fonákságait igen erőteljesen leleplezi, de formai szempontból meglehetősen konzervatív. Úgy tűnik, az írót ez esetben nem esztétikai kérdések motiválták, hanem a bíráló szenvedély. A vidéki kiskirályok uraskodása, a burjánzó korrupció, az önzés, a kisszerű politikai pártharcok ellenszenves világa hiteles korrajz keretében jelenik meg előttünk. Ez az, aminek következtében ma ismét eleven ez a regény. Ami nem azt jelenti, hogy jobb lett, csak azt, hogy aktuálisabb, mint valaha. És ezt feltétlenül Móricz javára kell írni. A világról pedig megállapíthatjuk, hogy, sajnos, nem nagyon akar tisztességesebbé válni. Szabó Istvánnak a regényből készült filmje, amelyet a szemle nyitó előadásán mutattak be, a történet időszerűségét hangsúlyozza. És azt a magyar „nemzeti sajátosságot” emeli ki, hogy ha egy tehetséges ember akar valamit, a többiek, a 514 t