Murányi Gábor: Szövedékek. 50 év, 50 írás József Attiláról (Pécs, 2022)
Mű, emlék, védelem. Közterek József Attilái
MŰ, EMLÉK, VÉDELEM A Dunánál című művét. Hol „a szocialista embereszményt megtestesítő” költőt hiányolták a „révedt tekintetű” alakból, hol azt vetették a szemére, hogy a világ korszerű képzőművészeti vonulatába nem illeszthető be a csupán egy vers illusztrációjaként értelmezhető alkotás. A kései József Attila - tananyagon kívüli - költészetét tömegesen felfedező versbarátok ugyanakkor nem sokat törődtek a műelemzésekkel. Mind többen ültek a testközeli bronzköltő mellé olvasni, tanulni, fényképezkedni, ezzel téve az emlékmű környékét valóságos kultuszhellyé. A legismertebb József Attila-szobornak akkortájt mintegy félszáz társa volt, mára ez a szám majd’ a duplájára nőtt. Az első híradást arról, hogy József Attilának szobrot emelnek, három héttel a költő szárszói öngyilkossága után, még 1937 végén röppentette fel a Heti Újság. A bulvárlap - Pszt... én is csak hallottam sorozatcím alatti - kacsának tűnő bejelentése azonban korántsem volt légből kapott. A megrendült barát és mecénás, Hatvany Bertalan rögvest megbízta a római iskolához sorolt Vilt Tibort egy márvány- vagy bronzportré elkészítésével. Ám a sírra szánt portré csak terv maradt, s még azt sem tudni, hogy az évtizeddel későbbi első és máig utolsó országos József Attila-szobor-pályázatra benyújtott „nyugtalan felületű” Vilt-plasztika milyen viszonyban volt a meghiúsult variánssal. A tervezgetésnél 1942-ben sem igen jutottak tovább. Amikor a költő nevét viselő emlékbizottság egy baloldali politikai demonstráció keretében Szárszóról Budapestre hozta a poéta földi maradványait, „méltó síremlékben” is gondolkodtak, ám Nóti András emlékműtervére (egy gyárkéményt kéz a kézben védő munkások között álló József Attilára) már nem futotta. „Régi mulasztást pótolt tehát az újsütetű demokrácia”, amikor 1948-ban - ahogy a Népszava tudósítója fogalmazott - a magyar politikai és szellemi élet kiemelkedő tagjai különvonatra szállva „vitték el hódolatukat” Balatonszárszóra, ahol Ortutay Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter felavatta a valószínűleg kőből faragott, mára kinyomozhatatlan sorsú monstrumot. Az azóta jószerével elfeledett művész, Sebő Zoltán egyébiránt nem a költőt mintázta meg, hanem egy roppant erejű, fejszéjét a lábánál pihentető Favágót, és a talapzatára a „Döntsd a tőkét, ne siránkozz!” sort véste. De történelmi jóvátételnek szánták egy évvel korábban a már említett, botrányokat kavaró szoborpályázatot is. Bár a legelső elképzelések szerint a költő szobra a Nagykörút és a Dohány utca sarkánál lebontásra ítélt Rákosi 197