Murányi Gábor: Szövedékek. 50 év, 50 írás József Attiláról (Pécs, 2022)
Hetvenhét pillanat. A költő összes fényképe
Szövedékek szakállasán lehetne látni József Attilát. S nehezen adható fel a remény, még ha nincs is igazi esély rá, hogy egyszer talán előkerül a már említett csillebérci fényképsorozatnak azon darabja is, amelyiken nem József Attila, hanem Illyés vágja a fát hűvös halomba, s József Attila nézi-nézi a forradalmi lendületet... A veszteségek sorolását, persze, napestig folytathatnám, s még azt is megemlíthetném, hogy nem maradt az utókorra egyetlen mondatnyi hangfelvétel sem József Attilától, pedig hát a költő összehasonlíthatatlan orgánumával többször is szerepelt a rádióban. A fájó hiányok leltárán túllépve azonban essen szó most még arról, hogy a költői életművet ismerők, szeretők számára milyen nagy adomány ez a kötet, hogy megvannak, hogy megőrződtek s közzététettek a családi fényképek, hogy 1923-ban együtt láthatjuk József Attilát azzal a Babits Mihállyal, akit később halálosan meg is sértett, majd meg is követett, s aki őt csak később kezdte becsülni. Az említett képen a 18 éves költőtanonc a leghátsó sorban áll, Babits balján, szinte már takarásban, nyakát jobbra, szinte Babits vállára hajtva helyezkedik, láttatni akarja magát. Egy másik, ugyancsak csoportképen, József Attila első irodalmi mentorával, Juhász Gyulával szerepel együtt. A „valakivel közös” felsorolásban sajátos pikantéria érhető tetten, mikor egy képen fedezhető fel poétánk a pap költő Mécs Lászlóval, aki aligha tette ki az ablakba József Attila megsemmisítő kritikáját. Bár a költőnek a csoportképeken elfoglalt helyei is igen tanulságosak és meggondolkodtatóak, mégis e kötetben a legbeszédesebb József Attila-képek a portrék. Nemrégiben, 2005 tavaszán Valachi Anna Arctérkép-olvasás címmel írt egy tanulmányt a Parnasszus című folyóiratba, s abban meggyőzően bizonyította, hogy József Attila egészen másként nézett a rászegeződő fotómasina lencséjébe, ha önálló portré-, vagy igazolványkép készült róla. A portrékon, legyenek azok „csak” igazolványképek, a poéta valósággal megkomponálta a maga - többnyire komor - arckifejezését. Az utókorra - idézőjelesen mondom - „kacsintott”, merthogy a kacsintás egyáltalán nem fért bele ezen „műalkotásba”. Azt írtam fentebb, hogy a „Kovácsida” kritikai kiadás valóban az. Ebben a kötetben most minden megtalálható, amit az összes eddig ismert - és az időközben előkerült hét „új” - felvételről tudhatunk. Merthogy a szakirodalom tudása a negyedszázaddal korábbinak többszörösére nőtt. Itt jegyzem meg, hogy a fényképek háromnegyede a PIM fényképtárának birtokában van, a többi (néhány jelentős kivételtől eltekintve) a József Attila-gyűjteményével és 176