Nyerges András: Színünk és viszályunk. Írások magyar írókról (Pécs, 2016)
József Attila
JÓZSEF ATTILA (1905) CSEPPBEN A MOCSÁR Ami nem tűnt fel Bokor László és Tverdota György Kortársak József Attiláról című, 2175 oldalas szöveggyűjteményében a megjelenésekor, feltűnt most. Tudniillik az, hogy ami a szövegközlés egyedül jogosult elve kellett volna, hogy legyen: retusálás nélkül, a maga valódi mivoltában bemutatni a József Attila-életmű recepcióját, az a nyolcvanas évek második felében nem érvényesülhetett, mert - nyilvánvalóan kívülről és felülről - kultúrpolitikai szempontokkal „keresztezték” a koncepciót. Amiért újraböngésztem a kiadványt, egy véletlenül talált szöveg volt abból az időből, melyről maguk a szerkesztők szögezték le, hogy összességében is kevés lévén a vonatkozó irodalom, 1922 és 1935 között József Attila nevének „minden említése jelentőséggel bír”. Tudni akartam, valóban elkerülte-e figyelmüket (elkerülte) Féja Gézának a Válasz 1934. októberi számában közölt írása, melyben Bányai Kornélról szólva József Attila felé is megereszt egy oldalvágást: „Élénken emlékszem félnapos szóáradataira, s elméleteinek, terveinek patologikus zuhatagára. (Ma József Attila, a kitűnő lírikus az utóda ezen a területen)”. Féjáról nem volt nehéz Veres Péterre asszociálni, az ő 1939 márciusában publikált, Az író és a testi munka című írásának hiánya tette szemet szúróvá a becsülettel felsorolt, mégsem közölt szövegek sorát. Annál is inkább, mert a Veres Péter-cikk Várkonyi Nándor 1942-es irodalomtörténetében is a József Attila-iroda-383