Nyerges András: Színünk és viszályunk. Írások magyar írókról (Pécs, 2016)

József Attila

József Attila csökkentő. Költő József Attila, kifejezi a proletárt, s ki a fagyot, az esőt, megírja a három királyokat a kis Jézus látogatásán és még mi mindent! Ez nem férhet be egy pártköltő programjába. Ehhez egyszerűen, simán - ahogyan több ezer éve bevált - költő kell. Egy közönséges költő. Ez esetben József Attila”. A vita azonban nem dőlt el, sőt, azontúl bárki próbálta a proletárköltőnél átfo­góbb, tágasabb kategóriába átemelni, az MKP kultúrpolitikusai ezt ellenséges gesztusként értékelték. „Akadnak, akik barátság­ra hivatkozva meg akarják hamisítani József Attilát! - háborgott 1947 decemberében Horváth Márton. - Osztályok feletti költőt, a szép szó bajnokát szeretnék formálni belőle!” Unos-untalan idézték, hogy „élete, ha van élte még egy / a proletár utókoré”. Amikorra viszont a világ kénytelen-kelletlen beletörődött vol­na, hogy jó, akkor proletárköltő, megint fordulat következett: a párt korifeusai azt kezdték bizonygatni, hogy proletárköltőnek sem az igazi. Király István szögezte le 1950-ben, az Irodalom­történet című folyóiratban, hogy „József Attila költészetében tö­rést okozott az ellenforradalmi elnyomás, olykor a kiúttalanság, a reménytelenség érzése lett úrrá versein. Politikai és művészi programjában nem támaszkodott a Szovjetunióra. József Attila életműve sem olyan, „amely a maga egészében, töréseivel együtt, s főképp pedig egymagában a magyar proletárirodalom bázisa lehetett volna”. Horváth Márton szintén 1950-ben, a Lobogónk: Petőfi bevezetőjében látta úgy, hogy „József Attila egész művének legnagyobb korlátja az, hogy politikai programjában nem támasz­kodik a Szovjetunióra: innen az izolálódás és a pusztulás”. (Lehet találgatni, ki a gondolat spiritus rectora és ki volt a plagizátor?) A huzavonának a rendszerváltással lett formálisan is vége. Amúgy is kétséges volt már, hogy „proletár”-e még az az utókor, melynek politikai és szellemi elitje régóta csak kiváltságokra jogo­sító kutyabőrként használja felmenőinek egykor volt kizsákmá­nyolását. Hihetőnek látszott, hogy már nincsenek, s többé nem is lesznek proletárok, a költő életműve pedig oda kerül, ahová mindig is legjobban illett, az esztétika tartományába. Mit mond­jak: szép illúzió volt. Sokáig el is ringatóztam volna benne, ha 419

Next