Keszeg Vilmos: Aranyosszék népköltészete 1. (Marosvásárhely, 2004)
A történelmi emlékezet szerveződése és funkciói - Aranyospolyán
mert 1914 nyarán kitört az első világháború. Mivel ö akkor 31 éves volt behívták katonának és azonnal beosztották a menet századba és ki vitték a frontra, Orosz országba s az első ütközetben hősi halált halt. Hivatalosan nem jött le, híjába kerestettük a vöröskereszt utján. Csak mikor vége lett a háborúnak 1918 ban hazakerültek akik még élve maradtak azok hozták meg a szomorú hirt. Így Tordára haza jöttek ketten, akik egy szakaszba voltak beosztva édesapámmal és azok mesélték el hogy szemtanúi voltak amikor egy golyo a lövész árokban homlokon találta és ott mindjárt szörnyet halt. Miután 1914 ben édesapám bevonult katonának, még egy évig édesanyámmal együtt ott maradtunk a szülői házba, közös konyhán nagynénémékkel, azaz a kereszt szüleimmel. De miután keresztapám is bevonult, kénytelen volt édesanyám velem együtt a családi háztol el menni, mert a férfiak hiányoztak a háztol, s mivel háború volt nap-nap után nehezebb volt az élet, mert összesen hét szájnak keleti enni adni, s ezek közül csak ketten dolgoztak, édesanyám meg keresztanyám. Négyen voltunk gyermekek de mind 7 éven aluliak és az öreg nagy anyám édesapám annya. Édesanyám hogy könyítsen a nehézségen felpakolt és engem el vitt Felenyedre nagyapámékhoz, O meg vissza ment szakácsnénak a régi helyire (azaz a sörgyár igazgatóhoz Tordára). Itt meg kell jegyezzem hogy mikor mentünk Édesanyámmal Gyéresre az álomásra, reggel még sötét volt amikor mentünk át a síneken. Mível már az utón ijesztgetett a jó anyám mondván hogy a vonat alá tesz ha rossz vagyok. Pedig én dehogy is voltam rossz, de ő elővigyázatbol tette a megjegyzést, amit mind engedelmes gyermek a szívemre vettem, annyira hogy amikor a sorompónál mentünk át a síneken meghalottam hogy valahol a Cserép gyáron túl sipol a vonat, de nekem még halvány fogalmam se volt hogy még messze van és mi nem vagyunk veszélyben, de én csak húztam anyám kezét hogy jöjjön hamar mert jön a vonat, de ö ahelyett hogy felvilágosított volna hogy nem vagyunk veszélyben, ö annál inkább húzott vissza mondván hogy a vonat alá tesz. Én annyira meg ijedtem és el kezdtem sírni, hogy már amikor meg álott a vonat és mi fel ültünk rája még akkor is reszkettem. Látva ezt anyám próbált vigasztalni de már késő volt mert amire haza érkeztünk nagyapámékhoz most már én ijesztettem meg anyámat, olyan beteg lettem hogy anyám meg ijedt, vetették a szenes vizet, dörzsölték a testemet míg valahogy magamhoz tértem. Jó anyám azzal magyarázta az esetet hogy meg ígéztek. Másnap édesanyám vissza utazott Tordára. Ekkor szakadt rám aztán az igazi árvaság. Ekkor kezdődött aztán a még megmaradt szülőtől is az elhidegülés és az mind azért mert én épp abban a korban szakadtam el szüleimtől amikor legnagyobb szüksége van a gyermeknek a szülei melegségre. Én még azt se mondhatom el mint József Attila hogy azért szerettem az anyámat mert ennem adott. Én még később is csak tisztelni tudtam anyá-100