Márton Áron: Miatyánk. Márton Áron hagyatéka 10. (Marosvásárhely, 2014)
Előszó
megalkuvást nem ismer az Egyház erkölcsi tanításában, az emberekről nem mond ítéletet, még az utcai ringyóról' sem. Részletesen beszámol egy kufsteini rab élményeiről, ecsetelve az ott gyakorolt kegyetlen eljárást. Akkor nem tudhatta, hogy másfél évtized múlva ő is rab lesz, és a kufsteini börtönviszonyok sokkal emberségesebbek voltak, mint a máramarosszigeti börtöné. Márton Áron a Miatyánk-kérésekről külön-külön elmélkedik, van, amelyikről 2-3 prédikációban is. Kerüli az apológiát, a hitvitákat és a hitvédelmet, csupán az első beszédének bevezetőjében tartotta szükségesnek azt alkalmazni. Az Egyház tanításához ragaszkodik. Például az ember test-lélek egységét, természetét a katolikus dogmatika szerint fejti ki. Nagyon ragaszkodik az Egyház hivatalos tanításához. Istent viszont mindenki Atyjának tekinti. „Él a pogány, eltévedt, Istennek hátat fordító emberben is a tudat s a vágy, hogy ezt a hatalmas Atyát egyszer meglássa" - mondja. Isten atyai mivoltát különös formában a szentek élték meg, s ehhez a gondolathoz hozzáfűzi, hogy „nemcsak a kimondott szentek, hanem a névtelen milliók", akiknek „magatartásukon, egész lényükön, életük közönséges, mindennapi jelenségein is kiütközik a tudat, hogy ők Isten gyermekei, s mint ilyenek az élet problémáival szemben valami irigylésre méltó biztonságot mutatnak." Lisieux-i Kis Szent Teréz édesapjáról, akinek boldoggá avatása néhány éve megtörtént, határozottan állítja, hogy „szent volt." Az embernek Istenhez való viszonyát az embernek az emberhez való viszonyában is kihangsúlyozza. Nemcsak a környezetünkben élő „kellemes emberek", akik egész lényükön keresztül sugározzák, hogy ők Isten gyermekei, hanem a sorspróbált emberek is, akik a „kálváriás utat öszszeszorított ajakkal járják", közel visznek bennünket Istenhez, mert „mind a tenyerén vagyunk." S ha Isten Atyánk, 8