Márton Áron: Miatyánk. Márton Áron hagyatéka 10. (Marosvásárhely, 2014)

Előszó

megalkuvást nem ismer az Egyház erkölcsi tanításában, az emberekről nem mond ítéletet, még az utcai ringyó­­ról' sem. Részletesen beszámol egy kufsteini rab élménye­iről, ecsetelve az ott gyakorolt kegyetlen eljárást. Akkor nem tudhatta, hogy másfél évtized múlva ő is rab lesz, és a kufsteini börtönviszonyok sokkal emberségesebbek voltak, mint a máramarosszigeti börtöné. Márton Áron a Miatyánk-kérésekről külön-külön elmél­kedik, van, amelyikről 2-3 prédikációban is. Kerüli az apo­lógiát, a hitvitákat és a hitvédelmet, csupán az első beszé­dének bevezetőjében tartotta szükségesnek azt alkalmaz­ni. Az Egyház tanításához ragaszkodik. Például az ember test-lélek egységét, természetét a katolikus dogmatika sze­rint fejti ki. Nagyon ragaszkodik az Egyház hivatalos ta­nításához. Istent viszont mindenki Atyjának tekinti. „Él a pogány, eltévedt, Istennek hátat fordító emberben is a tu­dat s a vágy, hogy ezt a hatalmas Atyát egyszer meglássa" - mondja. Isten atyai mivoltát különös formában a szentek élték meg, s ehhez a gondolathoz hozzáfűzi, hogy „nem­csak a kimondott szentek, hanem a névtelen milliók", akik­nek „magatartásukon, egész lényükön, életük közönséges, mindennapi jelenségein is kiütközik a tudat, hogy ők Isten gyermekei, s mint ilyenek az élet problémáival szemben valami irigylésre méltó biztonságot mutatnak." Lisieux-i Kis Szent Teréz édesapjáról, akinek boldoggá avatása né­hány éve megtörtént, határozottan állítja, hogy „szent volt." Az embernek Istenhez való viszonyát az embernek az emberhez való viszonyában is kihangsúlyozza. Nemcsak a környezetünkben élő „kellemes emberek", akik egész lé­nyükön keresztül sugározzák, hogy ők Isten gyermekei, hanem a sorspróbált emberek is, akik a „kálváriás utat ösz­­szeszorított ajakkal járják", közel visznek bennünket Isten­hez, mert „mind a tenyerén vagyunk." S ha Isten Atyánk, 8

Next

/
Oldalképek
Tartalom