Pál-Antal Sándor (szerk.): Székely székek a 18. században 3. Csík-, Gyergyó- és Kászonszék 1701-1722 között (2009)
Csík-, Gyergyó-, Kászonszék a 18. század elején
malisták, de nagyobb birtokkal rendelkező nemesek is. Már a századforduló idején is itt éltek a legtöbben. Nőtt a volt katona rendűek (lófők és a gyalog puskások) aránya. 1703-ra szám szerint és arányukban is jelentősen nagyobb súllyal rendelkeztek a szolgáló emberekkel szemben, mint 1614-ben. Ez a növekedési ráta az időszak végéig tovább emelkedett, meghaladva a 63%ot. Legnagyobb növekedés Alcsíkon (az 1703. évi 797 családról 1722. évi 928-ra) és Gyergyóban volt (790 családról 888-ra). Felcsíkon az utóbbi két évtizedben a szabadok száma előbb jelentősen csökkent (533 családra 1713-ban az egy évtized előtti 742-ről), majd elérte a korábbi szintet. A legtöbb jobbágy, a nemességhez hasonlóan, Alcsíkban élt. Létszámuk a korszak végén csak Alcsíkon (408 család 393-maI szemben) és Kászonban (77 a 62-höz képest) haladta túl a század elején lévőt. A másik két székben létszámcsökkenésről beszélhetünk, éspedig: Felcsíkon 53, Gyergyóban 289 családdal. A legnagyobb elmozdulás a zselléreknél tapasztalható. Itt egy rendkívül nagy lemorzsolódási folyamat zajlott le, hisz a csökkenés több mint háromszoros - 13%ról 4,1%-ra. Számuk annyira lecsökkent, hogy két-három család esett egy-egy falura. Legtöbben Csíkszentmihályon (23 család), Gyimesben (16-an) és Gyergyószentmiklóson (9 család) voltak. Egy sor településről pedig eltűntek. A gyimesiek valószínűleg a völgy első telepesei voltak, a csíkszentmihályiak pedig a későbbi Lóvész hegyi település létrehozói. A zsellérség soraiban bekövetkezett apadás fő oka a természeti csapások által kiváltott magas fokú elhalálozás, illetve az elvándorlás volt. (A székelyföldi zsellérek többsége szabad költözködési joggal rendelkezett, ami megkönnyítette mobilitásukat.) A 18. század elejére a régi főemberek rendje fellazult, és részben az új nemesekkel, részben az itt gyökeret eresztett fő- és adományos nemesekkel bővült, ami rendi átrendeződéshez vezetett. Kialakult egy új nemesi hierarchia. A társadalmi tagozódás csúcsán a vármegyei főnemességgel keveredett régi főemberek legtehetősebbjei állnak, akiket újabban „úri rendnek", mágnásoknak hívnak. A nemesség középső rétegét a mágnási rangokat nem viselő, de nemesi kiváltságokkal rendelkezőjobbágy munkaerőre támaszkodó, adómentes „birtokos nemesek” alkotják, legalul pedig a címeres nemesek, az „armalisták” találhatók. A nemesek száma állandóan emelkedőben van. 1685-ben a csíki nemesek száma eléri a 86-ot.1 A későbbiekben számuk tovább gyarapodott, hiszen 1703-ban csak az armalisták száma elérte a 110-et. A nemesség felső rétegét 10-12 család alkotta. Ők voltak az „urak”, a „mágnások“. Egy részük, kihasználva a megváltozott politikai helyzetet, az osztrák fennha1 MOL, F. 136., Székely lustrajegyzékek és nemesi összeírások, 181-632, 825-865; Endes: i. m., 520-540. tóság kínálta lehetőséget, már a 17. század végére rangot és hivatalt szerzett az új hatalomtól, ami - természetesen - anyagi természetű előnyök biztosítását vonta maga után. A 17. század végétől és a 18. század elejétől a Petkiek, Aporok, Kálnokiak, Lázárok, Mikesek és Henterek neve előtt ott díszelgett az új hatalomtól, a bécsi udvartól kapott hűségjel, a grófi vagy bárói cím. 1702-ben a székben főnemeseknek tekintettek rendjét a következők alkották: gróf Petki Dávid és Torma Jánosné (Csicsó), gróf Apor István (Somlyó és Lázárfalva), gróf Kálnoki Sámuel (Somlyó és Kozmás), gróf Mikes Mihály (ugyancsak Somlyó), Mikes Kelemenné (Kozmás), Lázár Ferenc (Szárhegy). Ide sorolható még Cserei János Rákosról, Bíró Dávid, Sándor és Kristóf Madarasról, Sándor Mihály Csíkszentdomokosról, valamint Abafi János Szenttamásról, Sándor Mihály és testvérei Csíkszentmi hály ról. Csík-, Gyergyó-, Kászonszék politikai és társadalmi életének alakulását a 17. században egészen a nyolcvanas évekig a szárhegyi Lázárok, a zsögödi Mikók, a királyhalmi előnevet viselő csicsói Petkiek, az alsócsernátoni Damokosok befolyásolták a leginkább. Mellettük szóhoz jutottak még - főként az igazságszolgáltatás, igazgatás, katonai vezetés alsóbb és középső fokain - a Sándorok, Csereiek, Csatók, Gerébek, Borsok, Endesek és mások. A szék korabeli politikai életén végigkövethető egy törökellenesség, illetve osztrák császárpártiság. Ők voltak e politika felkarolói és éltetői, a szék hangadói. Rossz helyzetfelismerő politikájuk, nem egy alkalommal, katasztrofális következményekkel végződött, mint 1661- ben vagy 1694-ben, amikor a szék lakossága török-tatár megtorló expedíciók szenvedő alanya lett. A 17. század végére a „német-pártiság” német-ellenességbe csapott át. Az osztrák fennhatóság alá kerülés révén rendkívül nagy teherviseléssel sújtott lakosság Habsburg-ellenes fellépése miatt a Rákóczi-féle szabadságharc idején a császári csapatok sorozatos megtorló intézkedéseit kellett elviselnie, ami nem egyszer Moldvába való menekülést eredményezett. Az osztrák fennhatóság Csíkszékre való kiterjesztése során a szék élére új vezető réteg került. Az Apor, Lázár, Kálnoki, Mikes grófok, valamint a fényes karriert befutó, a bárósításakor Bornemisza előnevet felvett Kászoni János lettek a politikai és társadalmi élet irányítói. Birtokos nemesekről, mint külön nemesi rétegről csak a 17. század végétől beszélhetünk, akkortól, amikor a nemesség alsó rétegét adófizetőkké tették. Ezen intézkedés révén formailag is különvált a legalább két ősjobbággyal rendelkező nemesség a megadózott nemességtől. Ők képezték a helyi középnemességet. Többségük 2- 5, esetleg több szolgáló emberrel rendelkezett, viszonylag szerény életmódot folytatott, de aktívan részt vett a helyi közéletben. A 18. század első felében számuk 90- 100 család lehetett, folyamatosan növekvő tendenciával. E réteghez tartozott a Boros, Lászlófi és Gurzó család Szenttamásról, Czerjék László Rákosról, Antal Ferenc és 11