Gyárfás Endre: Ifjúságom e zöld vadon. Regény - Holokauszt-életek 6. (Budapest, 2020)
Ifjúságom, e zöld vadon
- Törvényesen - fejelte meg az ultimátumot. Megijedtem. Mintha a dupla cső egyenesen az én mellemnek szegeződött volna. Már az is kétségbe ejtő lenne, ha megölnék a ״barátomat”. De hogyan magyarázom el a gondnokéknak, hogy mi történt? Végignéztem magamon. Sínadrágom vállpántos, nadrágszíjam persze nincs. Van viszont sálam! Jó hosszú. Hirtelen letekertem, és a combomhoz törleszkedő Sajó nyakára hurkoltam. A kutya megérezhette, hogy valami nagyon-nagyon fenyegeti. Megrémisztetté a fővadőr harsány, durva hangja? Átragadt rá az én ijedelmem? Nem tépte ki magát a sálpórázból. Nem iramodott el. Megfordultunk. Együtt kapaszkodtunk a meredélyen, följebb és följebb, nem csalinkázott el, talán a vaddisznókról is megfeledkezett. A sálpóráztól persze egy idő után megszabadítottam. Kalandunkról természetesen nem számoltam be a háziaknak. Én legalább is nem. Másnap elsétáltam Lillafüredre. Azt nézegettem, hol ülhetett József Attila a ״csillámló sziklafalon”, és hogy vajon a szemközti Lusta-völgyet övező vonulat erdeje volt-e ״a hegyek sörénye”. A pesti írókörben egyszer azon vitatkoztunk, hogy a pletykabeli alkalmi nőismerős ihlette-e az Ódát, a világirodalom egyik legszebb szerelmes versét. Én azt a véleményt támogattam, hogy nem. Egyáltalán nem egyetlen nő volt a múzsa. Attilában a tapasztalatok, az elképzelések, a vágyak formálták meg az alakot. A költemény nem ״valakihez” szól. A szerelemről, a minden nőt megillető áhítatról, az érzések elemzéséről tesz vallomást. Az Óda ״nője” nem helyettesíthető be Judittal, Mártával, Edittel, Flórával, senkivel. A Palotaszálló, a Szinva, a vízesés, a Hámori tó, a Garadna látványa nem hatott meg. Képeslevelezőlapra kívánkozó részletek ezek, gondoltam, a tájat emberi kéz és gép teremtette meg. Szívesebben látnám úgy, ahogy a Szeleta barlang ősembere látta, vadonnak, ellenségesnek vagy barátinak, de mindenképp fölfedezendőnek. ן 186