Horváth István: Szerkesztő a vészkorszakban. Illyés Gyula és a Magyar Csillag (Budapest, 2014)
1. Fejezet. A teljes Sándor Kálmán-Illyés Gyula-lelvlelezés (1943-1946)
mindnyájan legalább is futuristák, mindnyájan szertelenek, szinte programszerűen. Ahogy másokat a gomblyukba tűzött jelvény, bennünket a zsebünkben hordott Majakovszkij, Kassák és Apollinaire szerint lehetett volna ősztályozni. Csak egy társunk hordott s húzott ki klasszikust. Sándor, Swiftet. A mi tüntető szertelenségünk közepette ő a nyugalmával, hideg fölényével volt környezet-riasztó forradalmár. Külsejével is Gulliver szerzőjének népére emlékeztetett. Nyúlánk volt, jó magas; főtartása, arcéle épp oly angol szabású, akár ruhája. A jelleget még egy angol pipával húzta alá. Háromszor is meggondolta, amíg egyet szól, de annak akkor vágni kellett. Lénye volt ez vagy felöltött magaviselet, nem tudom. De lényére később valóban ez lett jellemző, a fölényes szemlélet, a kimértség, a ragaszkodás az egyszer elfogadott életszemlélethez és gondolatvilághoz. Történelmi materialista volt, már akkor széles tudományos alapozottsággal. A szertelenség s annak ellenhatása sokunkat kilengetett [jobbra-balra] erre-arra. Ő tíz év elteltével is, amikor mindkettőnk külföldi bolyongása után ismét viszontláttűk Pesten egymást, pontosan az volt, [mint] ami azelőtt. Nyomtalanul múlt el fölötte az idő; ami dicséretnek számít olyan korban, amikor a leiken az idő csak rossz nyomot hagy. Akkor már abban, a még mindig fiatalnak mondott és kezelt írótársaságban találkoztunk, amelyhez József Attila is tartozott. József Attilának tán ő volt a legkitartóbb vita-társa: úgy álltak szemben egymással, hogy tulajdonképpen egy alapon álltak, azért mérkőztek, hogy [erősítsék egymást] kölcsönösen erősödjenek, ellentétük kiegészítette egymást. József Attila verset is írt róla, egy mai napig elmerültet. Emlékezetem szintjén a versnek csak egy sora lebeg: ‘És Sándor úrnak sárga bőrkeztyűje van.’22 Valóban finom szarvasbőrkeztyűje, raglánja, kalapja volt akkor is, amikor már éhezett. Lelkülete épp ilyen változatlan külsővel tartotta magát. Az az ember volt, aki ha orvosnak megy, haláltusáját is tárgyilagos szemmel figyeli és tárgyilagos feljegyzést hagy róla hátra. A kevés zsidóeredetüek közé tartozott, akin a legembertelenebb megalázás sem fogott, abból az egyszerű okból, hogy sosem érezte [magát a zsidóság tagjának s erről], hogy az embert a származása köti bármihez is, s ennek ellenkezőjéről egy országnyi politikus által sem engedte meggyőzetni magát. Nyugodtan fogadta a megszégyenítésre szánt intézkedéseket, tudta, hogy mind csak átmenet s neki nem az átmenetek voltak sohasem a fontosak. Nem akart bujkálni, alkalmazkodni sem. Tiltakozása csak egy volt. Nem volt hajlandó felvarrni a megbélyegző csillagot. Márciusban beült egy kis szobába s ott ült - változatlan fölénnyel és tárgyilagossággal - egész addig, míg egy decemberi23 napon útnak nem indították nyugat felé, gyalog, félcipőben, egy nyári felöltőben. Utoljára Sopron környékén látták. Ez minden hírünk róla s azokról is, akik vele voltak. Meglehet - s a reménykedés ezt próbálja elhitetni -, hogy régi fölényével és tárgyilagosan fürkésző tekintetével egy angol fogolytáborban ül, egyked-36