Karády Viktor: Túlélők és újrakezdők. Fejezetek a magyar zsidóság szociológiájából 1945 után (Budapest, 2002)
IV. A kommunista integráció csapdájában
A kommunista integráció csapdájában siszta kommunizmusról szól (második versszak), úgy az emberek erkölcsi lényegéhez tartozik — az állatokkal szemben (״Csahos kutyák nem farkasok!”) —, hogy haramiák lehetnek (első versszak) s az ártatlan csecsemő agresszióra készül (harmadik versszak). Az egész vers tehát, gondolatritmikus ismétléssel, három síkon - az erkölcs, a társadalom és az egyéni pszichogenezis lélektani síkján - azt mutatja be, hogy az értékek elfajulnak, a jó rosszba fordul. Ebben az összefüggésben számunkra annyi érdekes, hogy korát oly lucidus szemmel néző költő, aki ráadásul rövid élete alatt bejárta az illegális munkásmozgalom bugyrait, milyen sötétnek látta kortársai jövőjét. Nem lehet itt cél annak feltárása, hogy honnan ered — milyen ideológiai vagy élményforrásból — a kései József Attila valóságos kultúrpesszimizmusa a jövő társadalom minőségével kapcsolatban, ahol is a politikai indíttatású szkepszis összekapcsolódik az egzisztenciális kétségbeeséssel. Erre a negatív jövőképre talán érzékenyebbek azok, akik átélték a sztálinizmust. Az 1950-es évek hivatalos kommentátorai, akik a költőt a rendszer irodalmi panteonjába zárták, ezt a jövőképet legtöbbször ignorálták, legjobb esetben ‘elírásnak’, a költői képzelet botlásainak tulajdonították. Pedig a téma sokfajta változatban a legkésőbbi József Attila pregnáns és vissza-visszatérő motívumai közé tartozik. Gondoljunk elsősorban a Hazám (1937) negyedik szonettjének közismert záró soraira (״s mint szorongó kivándorlókra, / miránk is úgy vár az új világ”), valamint több ezt egy-másfél évvel megelőző versre, mint például az Os patkány terjeszt kórt... (״ [...] Könnyezve intlek, / szép jövőnk, ne légy ily sivár! [...] ”); Légy ostoba (״ [...] Ne félj, a szép szabadság/ csak ostobaság [...] Ami rend lehet, / majd úgy ülepszik le szíved felett, / mint medrében a folyó söpredéke.”); Irgalom (״ [...] Mit oltalmaztunk, nincs jelen, / azt most már támadóink védik. / Elejtem képzelt fegyverem, / mit kovácsoltam harminc évig.”); Kiáltozás (״Mint fatutaj a folyamon [...] száll alá emberi fajom / némán a szenvedéstől —";A kártya ki van osztva stb.) Az idézett versek pesszimista jövőképe talán — különböző költői áttételekkel — éreztetheti azt a kultúrsokkot, amely a túlélő zsidóságnak osztályrészül jutott. A ‘rend’, amelyre a nemzeti asszimiláció útját bejáró zsidóság morális háztartását építette, s amelynek része volt az erőszakhagyomány gyengesége, 1945 után nem volt többé fenntartható. Az újrakezdés ára így sok esetben a szakítás volt ezzel a hagyománnyal is. Márpedig a felszabadulássál, mint minden más téren, a megmaradt zsidóság erőszak-kiélési lehetőségeiben is korszakváltás állt be. A változást a már elemzett háromféle regiszterben érhetjük tetten: a szubkultúrában meglévő morális gátlásrendszer átalakulásában, a hagyományos gazdasági-szimbolikus uralmi és szimbolikus agressziókiélés lehetőségeinek megszűnésében, valamint a hatalmi erőszakkal kialakított újfajta kapcsolatban. 201