Kőbányai János: Beat[Korszak]regény (Budapest, 2023)
Mondatjel az „Ifjúság múzeuma" lezárt tárolóján
Annyira kerek, szép. Tehát igaz. S minden tervezettség nélkül fölbukkanva rímelt a könyv Bibliából vett mottójára. „Ez lesz az utolsó interjú utolsó mondata. Nem. Illetve nem csak. Az egész könyvé is” - villant át rajtam az elhatározás, alighogy rákerült a keservesen kikínlódott, s végül is a háromnegyedéig töltött kazetta feje tájára a Flamenco (régi nevén: Sport) szálló néptelen bárjában. Itt ütöttük nyélbe a két-három hónapi telefonüldözés-üzengetés után kialkudott interjúfelvételt. Egy órát sem ülhettünk egymással szemben a magnetofon-záróhálóval megosztott asztal két végén. Annyira nem futotta az adogató-fogadó kedvből. A mondandó pattogása hamar meghalt, elgurult, s kimozdíthatatlanul megállt. Nem azért, mert Presser szokásához híven most is éppen a stúdióba rohant - „Tudod, épp mielőtt elindultam, telefonáltak, hogy pár órára szabad a stúdió, és nekem minden percet ki kell használnom”, hanem azért, mert már beszélgetésünk kezdetén megérkezett oda. Levette a kabátját, biccentett a technikusoknak, sokemeletes szintetizátorokhoz ült, s kisvártatva elkezdte gyúrni a billentyűket, folytatta a gondolat-dallamot, amit akkor hagyattak vele abba, mikor másnak volt szüksége a sokmilliós értékű berendezésre. Színbe és szívbe találó mondata innen érkezett. Nem az én riporteri jelenlétem hívta elő belőle, hanem a muzsikáé. Azé a megszólalásé, ahol a legkevésbé talán egyáltalán nem lehet hazudni. A kávéspoharak mellett is idegesen forrongott, készülődött, dobolt benne ez a zene. Onnan szüremlett át, onnan pottyant közibénk. Az izzadságragacsos, újságíróivá lenyomott kérdések és a hasonló anyagú, minőségű válaszok szövetében fényleni, mint egy szürke, elnyűtt kabátra föltűzött briliánsbross. Pedig innen a bárból rézsűt a Parkszínpadra látni (mintegy szintén nem tervezetten, de nem is véletlenül felbukkant, alig leállíthatóan tovább fűzésre késztető asszociáció-rím), ahol... ugyebár először lépett fel a Locomotiv GT együttes, s mi, az érettségire készülő osztály harmada, akiknek a szomszédos Park vendéglőben volt előfizetéses ebédje, kitódulva a József Attila Gimnáziumból, jó néhány próbájukat végignéztük, végighallgattuk az árulóknak kijáró megvetéssel, mert hogy volt pofája Pressernek és Lauxnak az isteni Omegát faképnél hagyni... Maga a József Attila Gimnázium díszterme, ahol Presserék, még omegásokként, sulibulikon és vasárnap délelőtti nyilvános 262