Kőbányai János: Magyar siratófal (Budapest, 1990)
Az azonosság muzsikái
népi dallamkincsből táplálkozó, mozgósító zenéjük rádöbbentette őket a magyar folklórban rejlő lehetőségekre. (Sebőék József Attila-műsora, egy-két Illés-szám is erjesztő hatásúnak bizonyult.) A döntő lökés mozzanata igen jellemző gondolkodásmódjukra, s meghatározta a magyar népzenekincs elsajátításának jellegét is. Mivel ekkor még nem igazán zenészek (művészek), hanem inkább ideológusok, egy (tipikusan értelmiségi) ötlet hatására, saját helyzetük, érzelmeik művészetbe transzponált kifejezésére, egy szociális és egy mentalitás-ismérv szerint szerveződő kisebbség: a deviáns marginálisok témája, sorsa felé fordultak. Fábián Pesta, Barna Péter, Rózsa Sándor és más betyárfigurákat megéneklő balladák ösvényén jutottak el ugyanahhoz a zenei alaphoz - Lajtha, Kodály, Kallós gyűjtéseihez, a Patria-lemezekhez, az MTA Zenetudományi Intézete szalagtárához -, amelyből az autentikus irányzat is elindult. A népzene anyanyelvét a Novák János vezette Bihari táncegyüttesben sajátították el, ahol az Orfeóból kiválva, kísérő muzsikát játszottak. Addig, amíg az újabb személyi-művészi beskatulyázástól tartva a Vízöntő, a Kolinda, a Gépfolklór állandó tagcsere-mozgásban lévő együtteseinek megalakításával önálló útra nem léptek. Míg az autentikus irányzat képviselőit a fölfedezés varázsa elvitte a muzsika születése terepére: gyűjtéssel, tájakkal, emberekkel, ismerkedéssel foglalkoztak s az élmények minél hívebb közreadásával, addig ők könyvtárakban, lemez- és szalagtékákban : azaz mások közvetlen élményei után tájékozódtak. A fölényes biztonsággal megismert s a rálátás távolságából kezelt anyag - ritmus- és harmóniavilág, szöveg - elemeit szabadon használták fel, strukturálták egy-egy előre kidolgozott koncepció, ábrázolni kívánt téma, problémakör jegyében. Ez az építkezés nagy formátumú zenei tömböket hozott létre. Tömörítést, átlényegítést, amely egyszerre kompozíció és feldolgo99