Kőbányai János: Magyar siratófal (Budapest, 1990)
A másság örök szimbóluma
A kultúra volt számára lényeges, amelynek a nyelve-lelke magyar. Attól magyar az ember, ha gyerekkorában Adyt, József Attilát, Radnótit olvas. Ha abban nőtt fel. Ha a nácikat veszed alapul, akkor azt mondod: ezek fajták. Ilyen-olyan árja fajták. Akkor persze a mai magyarok jó háromnegyed része is szlovák, román, zsidó, sváb vagy szerb. Tehát „fajtában” nem magyar. De hát az emberiség egész, több évezredes történelme azt mutatja, hogy nem a „fajiság” a problémája. Az emberiség alapproblémája a kultúra. A múltja, a gyökerei. A zsidóságban az emberiség kulturális múltjával találkoztam, ami nélkül nem vagy legalábbis nem ilyen volna az európai vagy az egész világ kultúrája. Tudom, a hithű zsidó nem ismeri el, hogy a zsidóság csupán kultúra. Azt állítja: annál több. De én ennél szkeptikusabb vagyok. Amikor a zsidótörvények és -üldözések elkezdődtek, Kolozsváron éltem. Tragikus történet; még az anyaországiénál is cifrább. Mert az erdélyi zsidóság döntő többsége magyarnak vallotta magát. Számukra óriási sokk volt, hogy miután visszakerültek Magyarországhoz, nem tartják őket magyarnak. Egyszer találkoztam egy kollégámmal Kolozsvár főterén (a sarkon, ahol a Mátyás-szobor áll), akivel együtt voltam joghallgató. Sárga csillagot viselt, és a házfalakhoz lapulva osont, mint aki szégyenli magát. Odamentem hozzá, és megöleltem. Elsírta magát a fiú. Rémes élmény. Neki is, nekem is. Rájössz, hogy a barátodat - nem is barátom volt, csak kollégám, egy évfolyamra jártunk - elkülönítik, megbélyegzik, és ő egyszer csak azért lesz hálás, hogy te átlépted a tőle elkülönítő vonalat, vagy „csak” normálisan, emberien viselkedsz vele. A kolozsvári egyetemen nem uralkodott antiszemita hangulat. Egyszer megpróbáltak pogromot szervezni. Magyarországról jött nyilas gyerekek kezdeményezték, de nem jött be. 201