Kőbányai János: Magyar siratófal (Budapest, 1990)
„Miki bácsi”
Mint egy „vándorünnep”, mint többhetes végeérhetetlen karnevál hullámzik a Jancsó-forgatás a Balaton-felvidék ködgalléros kopár dombjai között, hogy végeredményétől függetlenül minden rendű-rangú résztvevője életébe tovább inspiráló-hasadó szellemi urániumrudacskaként épüljön be. (Bennem a sürgős íróasztalhoz ülés vágyát, a tárgyától független íráskedvet váltva ki.) A farsangi alkotás-ünnep sorozat erővonalai a perpetuum mobile inspirátor „Miki bácsi”-ból indulnak ki és érkeznek vissza. („Mint József Attila versírás közben, én is számtalanszor szeretnék filmrendezés közben nem filmet rendezni, de száz emberrel szemben egy pillanatig sem engedhetem meg, hogy ne legyen ötletem.”) Mint egy varázsló, mint egy sámán... íratná le velem is a gördülékeny zsurnalizmus felszínessége. (De időben a kezemre csapok.) Azokat a szavakat, fogalmakat, amelyekkel obiigát jelleggel magyarázzák az effajta jelenséget. Anélkül, hogy e szavak jelentése, mélye kérdéssé válna írójában, olvasójában. Mert a mágus, a varázsló emberfeletti, irracionális, démonikus erő, fanatizmus, amelyet ez erők médiuma átvisz-áterőszakol a környezetére. Jancsó Miklós stílusában - „a stílus maga az ember” - az a csoda - ha már mindenáron arra várunk -, hogy semmi csoda, rejtély nincs benne. Az, hogy lenyűgözően jelentős életműve, világhíre ellenére egyszerű, emberi. Megtalálható, elérhető, megnyitható, mint egy közeli rokon. Vállonlapogatása, hátbaveregetése apaian bátorító. S ez a csoda sem az ő csodája, hanem a körülötte nagyot forduló világ anticsodája, amelyből kiveszett a természetes kommunikáció eredendő embersége. A vele együtt alkotó stáb tagjait is korszerűtlenül „rendhagyó” értékek, érdemek forrasztják össze. A hűségé, a barátságé. Aki egyszer megfelelt, az bekerül a csapatba. A családba. Operatőrével, hangmérnökével kölyökkutya koruk óta 66