Kőbányai János: Magyar siratófal (Budapest, 1990)

„Miki bácsi”

Mint egy „vándorünnep”, mint többhetes végeérhetet­len karnevál hullámzik a Jancsó-forgatás a Balaton-felvidék ködgalléros kopár dombjai között, hogy végeredményétől füg­getlenül minden rendű-rangú résztvevője életébe tovább inspi­­ráló-hasadó szellemi urániumrudacskaként épüljön be. (Ben­nem a sürgős íróasztalhoz ülés vágyát, a tárgyától függet­len íráskedvet váltva ki.) A farsangi alkotás-ünnep sorozat erő­vonalai a perpetuum mobile inspirátor „Miki bácsi”-ból in­dulnak ki és érkeznek vissza. („Mint József Attila versírás köz­ben, én is számtalanszor szeretnék filmrendezés közben nem filmet rendezni, de száz emberrel szemben egy pillanatig sem engedhetem meg, hogy ne legyen ötletem.”) Mint egy va­rázsló, mint egy sámán... íratná le velem is a gördülékeny zsurnalizmus felszínessége. (De időben a kezemre csapok.) Azokat a szavakat, fogalmakat, amelyekkel obiigát jelleggel magyarázzák az effajta jelenséget. Anélkül, hogy e szavak je­lentése, mélye kérdéssé válna írójában, olvasójában. Mert a má­gus, a varázsló emberfeletti, irracionális, démonikus erő, fana­tizmus, amelyet ez erők médiuma átvisz-áterőszakol a környe­zetére. Jancsó Miklós stílusában - „a stílus maga az ember” - az a csoda - ha már mindenáron arra várunk -, hogy semmi csoda, rejtély nincs benne. Az, hogy lenyűgözően jelentős életműve, világhíre ellenére egyszerű, emberi. Megtalálható, elérhető, megnyitható, mint egy közeli rokon. Vállonlapoga­­tása, hátbaveregetése apaian bátorító. S ez a csoda sem az ő csodája, hanem a körülötte nagyot forduló világ anticsodája, amelyből kiveszett a természetes kommunikáció eredendő em­bersége. A vele együtt alkotó stáb tagjait is korszerűtlenül „rend­hagyó” értékek, érdemek forrasztják össze. A hűségé, a ba­rátságé. Aki egyszer megfelelt, az bekerül a csapatba. A csa­ládba. Operatőrével, hangmérnökével kölyökkutya koruk óta 66

Next