Kőbányai János: Magyar siratófal (Budapest, 1990)
Az azonosság muzsikái
az egyéni érdeklődésnek tág teret engedő, a külső hatásokat befogadó - jelentse ez más műfajok vagy külországi anyagok, formák adaptációját, fölszívását, szintetizálását - (itt progreszszív) típussal az ifjúsági identitászenében is találkozunk. A populáris identitászenét meghatározó s sínjére döccentő két rendkívüli személyiség, Sebő Ferenc és Halmos Béla, valamint váltakozó felállású zenekaruk: a Sebő-együttes szerencsére e pólusokon felülemelkedő, s mindkét irány kiteljesedésének példát, utat mutatónak bizonyult. A hetvenes évek elején, szinte egy időben indítják be a táncházmozgalmat, a folklórgyűjtés közvetlen tapasztalatokon alapuló reneszánszát; azaz az autentikus stílust, gondolkodás- és (némiképp) életmódot, valamint a kor gazdag, friss, amatőr mozgalmait összefogó s azoknak profi kiugrási, nivellálódási lehetőséget biztosító 25. Színház műhelyében a kortárs magyar költészettel (valósággal) kapcsolatot teremtő progresszív irányzatot. (József Attila-műsor Berek Katival, a Fényes szelek színházi változata Jancsó Miklóssal.) Első, 1975-ben készült lemezük - s egyben az első ilyenfajta LP - programértékűen manifesztálja ezt a kettősségében is azonos érvényességet. Az A oldalán egy rendkívül ökonomikusán szerkesztett, sokféle színt, ritmust felvillantó népzenei blokk hallható, a másikon Sebő Ferencnek a magyar, bolgár, délszláv folklór világából szintetizált, népi hangszereken megszólaló, „megszüntetve-megőrizve” új nyelvet teremtő zenéje Nagy László, Szécsi Margit, Weöres Sándor és József Attila verseire. Sebő Ferencék munkásságán végigvonul ez a ritka és termékeny kettősség - Sebő legutóbbi lemezén, a Lőrincréve népzenéje címűn, a műfaj szimfonikus jellegű kitágítására tett érdekes kísérletet -, azonban legfontosabb művük (tettük) a magvetés, a zászlóbontás. A népzenének egy olyan ősújszerű, nyers, 91