Kőbányai János (szerk.): Holokauszt olvasókönyv (Budapest, 2016)
Tordai Zádor: Volt egyszer, hol nem volt
HAMAR JA0Z-KE5ZT Radnóti-életem Kőbányai János interjúja adnóti Miklós nevével és egy könyvével először tizennégy éves koromban találkoztam. Az Eötvös Gimnáziumba jártam, sok verset olvastam, többnyire a gimnázium könyvtárából kölcsönöztem egy-egy hétre a szellemi táplálékot. A könyvtáros, egy nálamnál alig idősebb fiú - mint később megtudtam, Elbért Jánosnak hívták - nyomta a kezembe a Tajtékos ég című Radnóti-kötetet. Ez az 1946-ban megjelent posztumusz kötete volt, még nem találták meg a Bori noteszt, ezért az utolsó versei még nem lehettek benne. Viszont közöltek benne egy fényképet a költőről és újságkivágatokat. Ezek a képek a versekkel együtt fantasztikus hatást gyakoroltak a tizennégy éves diákra. Az volt az érzésem, hogy ő nekem rokonom. Évtizedekkel később ezt elmeséltem Vas Istvánnak, ״nahát, ez a faj”, jegyezte meg. Ezt önmagára is értette, de nagyon jól megérezte a kapcsolat természetét. Ekkor kezdődött el köztem és Radnóti között egy lelki kapcsolat, amit csak ma tudok úgy ahogy értelmezni. A kisdiáknak fogalma sem lehetett, hogy mi az oka, miért vonzódik annyira Radnótihoz. Az osztályban vitatkoztam a többi fiúval, akik azt hajtogatták, hogy József Attilához nem lehet hasonlítani, amire azzal vágtam vissza, hogy számomra többet jelent, mint József Attila. Manapság értem, hogy mi fogott meg annyira Radnótinak az alakjában - attól függetlenül, hogy tényleg hasonlít a családóm különböző tagjaira: a sorsa. Azonkívül, hogy a versei nagyon fülbemászóak, nagyón szépek. Azonban sokkal jobban megfogott maga a sorsa, amiről nem tudtam, hogy bizonyos fokig az enyém is. Épp abban a ״gyermekbetegségben” szenvedtem, amikor teljesen megpróbáltam tagadni mindazt, ami a zsidósághoz fűzött. Kilenc-tíz éves lehettem, amikor visszajöttünk a németországi deportálásból. Szarvasra, a szülővárosomba tértünk vissza, ahol egy-másfél évet töltöttünk. Anyám nem akart ott maradni, mert mindenütt a gyilkosokat látta. Sok más zsidóval egyetemben fölköltöztünk Budapestre. Apám orvos volt, rendelőt nyitott a Veres Pálné utcában, ami elég jól ment. Anyám lelki baja Budapesten sem szűnt meg: ő ״nem bírja ezeket a gyilkosokat”. Az ő szüleit is Ausztriába deportálták, egy darabig együtt voltunk, majd utána elvitték őket a Rosenau nevű faluból, és útközben SS-suhancok belövöldözték őket egy hatalmas gödörbe. A ruháikat megtalálták, mert anyám és a nagybátyám, aki később Chilében telepedett le, elmentek 1948-ban Ausztriába a nyomaikat keresni. Ott kaptak egy detektívet a kormánytól, aki segített nekik a keresésben. A faluban el akarták tussolni, hogy mi történt, de egy barakkban megtalálták a különböző hátitáskákat, cipőket és egyéb holmikat, s eszerint azonosították, hogy kiket gyilkoltak meg a falu határában. Az exhumálás után átvitték őket Szegedre, a neológ temetőbe. Hatalmas sír, kilencvenkilenc ember fekszik alatta, az egy, aki hiányzik, lemaradt a csoportból, beteg lett valamiért, kórházba került, így életben maradt. Neki köszön-220 HOLOKAUSZT-OLVASÓKÖNYV