Agárdi Péter: József Attila, a közös ihlet. Egy irodalmi centenárium tükre és anatómiája - Critica (Budapest, 2010)
A kreatív irodalmiság övezete: József Attila mint intertextus
A kreatív irodalmiság övezete: József Attila mint intertextus A centenáriumi, illetve a XXI. század eleji recepció sajátos övezete a szépirodalmi-alkotói mező, amelynek irodalomszociológiailag, kritikailag és kultusztörténetileg egyaránt elemezhető, sajátos karaktere van. Nem volt még magyar költő, aki olyan mennyiségű verset és szépírói reflexiót „provokált" volna régebben és most, mint József Attila. Már nem sokkal a „rövid centenárium" lezámlása után érzékelhető volt a kreatív irodalmi József Attila-kultusz feltűnő mértéke. Tverdota György legelső összefoglalójában utalt is rá: „József Attila azt a fajta tökéletességet érte el remekműveiben, amely nem parancsol tekintélyt. Talán ezért is nem lenne oka panaszra sem a hozzá írt hommageversek, sem a vele versengő, a szövegeivel játszó pasticheköltemények mennyiségére. Az emberi alakja által inspirált és (vagy) a versei által gerjesztett verstermés (ki bírná ezt biztonsággal szétválasztani?) az emlékévben is bőséges volt."367 Az azóta eltelt évek sokszorosan igazolták ezt az állítást, de természetesen korántsem csupán a centenáriummal hozható kapcsolatba az emlékversek, a József Attilaátiratok és -paródiák burjánzása. Maga a lírai életmű ebben a fő „vétkes", egyrészt költői-emberi vonzereje, másrészt eredendő nyelvi-poétikai variabilitása okán - igazi nyersanyagot szolgáltatva a század- és ezredforduló kulturális szükségleteihez, literáris igényeihez, intertextuális irodalmi játékaihoz. Ez utóbbi szempontból - a József Attila-lírára is érvényesen - írja Margócsy István: „ma a kultúra számára a nyelv archiváló, thesauráló és állandóan neologizáló működésének folyamatos biztosítása és élénkítése alighanem 201