Gáll Ernő: Levelek, 1949-2000 (Budapest, 2009)
Salat Levente: Gáll Ernő levelezésének szellemi horizontja
tárnak a nyilvánosság elé. Szász Jánosnak írja például a következőket, 1996. január 3-án: „.. .ajánlom a Brátescu házaspár hátborzongató dokumentum-könyvét Marcel Pauker elpusztításáról Jezsovék által (Lichidarea lui Marcel Pauker, ed. Univers Enciclopedic). Ebből kiderül, hogy a román párt és a Komintern őrültek, bűnözők és felelőtlen kalandorok vezetése alatt működött már a húszas évek óta. Az egész szörnyűség abszolút hiteles, mert az NKVD és a Komintern irattárából megszerzett dokumentumokra épít. Belebetegedtem. Jancsikám, még a XX. kongresszus, illetve az 1968-as itthoni rehabilitáció után sem gondoltam, hogy a métely ilyen mélyről és ilyen régóta fertőzött. Mi szegény, naiv utópisták pedig...” Ugyancsak Szász Jánossal osztja meg a következő élményét is: „Most olvasom Koestler önéletírásának második kötetét. Ez a mi emberünk volt, hisz pesti magyar zsidó gyerekként jött világra. Ismerte József Attilát, Háy Gyulát, Segerst, Ignotus Pált stb. És főként mindent tudott a szovjetről és a kommunista mozgalomról akkor, amikor mi még ejakuláltunk a gyönyörűségtől, hogy az emberiség élcsapatához tartozhatunk.” (1997. augusztus 17.) Szász János a maga részéről a következőképpen keresi a magyarázatot a történtekre: „...a század tragédiája a demokratikus út elnyelésével a két, alternatívának tetsző [út] polarizációjával s azzal az államszocialista-bolsevik rászedéssel, mely az antifasisztákat a maga híveivé manipulálta. Maga a század lett Európában és Közép-Kelet-Európában tragikus áldozata a demokrácia szélsőjobboldali vagy szélsőbaloldali megkerülésének, az illúziónak, hogy meg lehet és meg kell kerülni.” (1997. március 11.) Az, hogy a történtek árnyalt értékelésére irányuló kísérlet az erdélyi magyarság viszonylatában milyen dilemmákkal szembesül, többek között egy Kovács András által írott levélből derül ki: „Többször is elgondoltam, a Te kiállásaid, önelemzéssel hitelesített és még egy-két hasonló visszaemlékezés nélkül valóban légüres térben, ha nem épp a nihilben érezhetnénk magunkat. [...] hiszen majdan a tiedhez hasonló tanulságok tudják a maga helyére tenni ennek a fél évszázadnak az erdélyi magyar baloldali értelmiségét. [...] Minden szavadat aláírom azzal a régi fenntartásommal, hogy a nemzetiségi önismeret és önmegtartás problematikája mintha elszívná a levegőt más baloldali értékeink elől. De ma már jobban értem: a Te mérlegeden ennek így kell lennie, hiszen Te a baloldali értelmiség szerepét és felelősségét elemzed s nem mást. Márpedig a nemzetiség-megtartó kultúra építése az értelmiség dolga és felelőssége. [...] de hogyan tovább? Aki ferdén néz minket, az továbbra is ferdén fog látni. Persze, munkád nagy érdeme, hogy leválasztottad a baloldali értelmiség itt-ott indokolt megalkuvását a nómenklatúra gátlástalan szolgaszellemiségétől, s ezáltal elhatároltad a diktatúrától is. De a képből hiányzik valami. Paradoxon, de... maga a baloldal mint egész. Azt hová tegyük? [... ] Magyarországon, úgy látom a »gulyásszocializmus« jelenségéhez ma kevesebb gúny és több megfontolás tapad, de próbálj a hazai - olyan, amilyen - lakásépítkezések óriási lendületéről szólni, anélkül hogy ne ócsárolnád mint a románosítási törekvés eszközét!... Nem folytatom.” (1998. január 17.) A baloldaliság jövőjét illetően Gáli Ernő több helyütt hitet tesz amellett, hogy a kommunista rendszer által elkövetett hibák és visszaélések ellenére azok a problémák, amelyekre a baloldali eszme- és értékrendszer ad válaszokat, nem fognak nyomtalanul eltűnni. Egy, a múlt értelmezésével kapcsolatos dilemmákat is érintő levelében a következőket írja erről Karády Viktornak: „Értelmezéseiddel csak egyet tudok érteni, hiszen a fejleményeket, amelyekre hivatkozol, nagyrészt magam is átéltem, átéreztem. Egy vonatkozásban árnyalást javaslok. Amikor a fasiszta és a kommunista »üdvideológiák« rokon szerepét taglalod, véleményem szerint nem szabadna az egész szocialista eszmevilágot a Mein Kampf ideológiájával közös nevezőre hoznod. Az erőszak »kultusza« nem - mondjuk Jaurés és a hozzá hasonlók számlájára írható, hanem a Leninére. Ezt tapasztalatból is állítom, mert emlékszem, milyen kínkeserves nehézséggel győztem meg magam az erőszak szükségéről. El kellett fojtanom magamban egész humanista-européer műveltségemet. Mindezt Te is tudod, tehát egy utólagos korrekciót ajánlok. A napokban olvastam a Népszabadságban Cassaroli bíboros, volt vatikáni külügyminiszter nyilatkozatát: »Szinte kedveszegett lettem a kommunizmus bukása, pontosabban annak teljes kudarca miatt. Kétségtelenül alapvető hibái voltak, ám mégis magában hordozta a szolidaritás és az igazságosság értékeit. Sajnos mindezt egy szélsőséges utópiába ágyazva. Ennek ellenére mégiscsak olyan értékek vesztek el, amelyeket aligha lehet újjáteremteni.« Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy a sztálinizmus volt ezeknek az értékeknek (és hordozóiknak, sok becsületes baloldalinak) az elpusztítója.” (1996. január 30.) 45