Kocsis János Balázs: Területfejlesztés Budapesten 1950 és 1985 között. A döntéshozatali mechanizmus és a fejlesztések társadalmi háttere - Critica (Budapest, 2006)
A város peremkerületei 1950 és 1985 között
kerületében, zömmel a budaiaknál jóval gyengébb minőségben. A magánerős lakásépítkezések a nyolcvanas években Pesten is dominánssá váltak, és az üres területek Angyalföldön, Zuglóban, Csepelen is fokozatosan beépültek. Folytatódott a kelet-pesti kerületek családi házas építkezése. A tervezett, lakótelepes beépítésre a pesti külső területek szolgáltak leginkább. Az ötvenes évek lakótelepei gyakorlatilag Pesten épültek meg, és inkább a városmaghoz közeli területeken. A külsőbb területeken Csepelen épült telep (Csillagtelep), illetve az épülő Árpád híd pesti hídfőjének környékén, továbbá Zuglóban, a Kerepesi út mellett. A hatvanas években is inkább még a központhoz vagy valamilyen főbb útvonalhoz közel épültek telepek, például a Mária Valéria-telep rehabilitációjaként, még nem paneles technológiával épült József Attila-lakótelep, a Csáktornya park és a XVIII. kerületi Lakatos utcai telep. A paneles lakótelep-építés az 1970-es években gyorsult föl, a vizsgált időszakban ekkor épült a legtöbb lakás. A nagy telepépítés áthúzódott a nyolcvanas évekre is. A tervek szerint további nagy lakótelep-építkezések kezdődtek volna a külső területeken, ezt azonban a romló gazdasági helyzet megakadályozta. Ekkor épültek a nagy külvárosi paneles lakótelepek, mint az újpalotai, az újpesti, az Örs vezér téri, a pesterzsébeti, a kispesti, a káposztásmegyeri, a rákoskeresztúri, és az Állami telep rehabilitációjaként létrehozott Havanna lakótelep (Csizmady, 2003, 78-97.). Az 1970-es évektől kezdődik a lakossági és szakmai tiltakozás a nagymérvű, sokszor jó állapotú házak lebontásával járó rehabilitációk ellen, „a fejlődő, kispolgári hagyományokkal rendelkező lakóterületeken - mint pl. Kispest" (Preisich, 1998, 82.). Részben ennek köszönhető a józsefvárosi lakótelepes rehabilitáció félbemaradása is. 35