B. Szabó János szerk.: Mohács (Nemzet és emlékezet, 2006)
I. Források
esett bele. Az árok helyenként annyira megtelt emberekkel és lovakkal, mintha hidat építettek volna rajta. A kegyetlen törökök olyan hevesen üldözték és szorították bele őket a vízbe és az árokba, teljesen bekerítve a keresztényeket, hogy azoknak, akik Isten segítségével megmenekültek, a törökökön kellett keresztülvágniuk magukat. Egy nemesembert drága ruhákba öltöztettek, és szép lóra ültették, amelyre aranytakarót, csinos toliforgót tettek, és gazdagon feldíszítették. Úgy tűnt, mintha ez az ember lenne a király. Az igazi király azonban mellette lovagolt, mintha a szolgálója lenne. Ezt azért csinálták, hogy a törökök ne ismerjék fel a valódi királyt, és az el tudjon menekülni. De amikor aztán menekülni kezdett, a szegény álkirályról letépték az aranykendőt, és letépték a toliforgót is. Szegény fickó mindezt hűségből cselekedte. Nem tudni, mi lett vele. De a valódi király is valamilyen víz felé került, mint hallom, a Duna egyik mellékága felé. A víz nagyon megáradt, s amikor át akart ugratni rajta a lovával, leesett és megfulladt. Szerencsétlen keresztény király nem látta többé e világot. Ezt az asztalnokmestere mondta el, aki a király előtt ugratott a vízbe, átúsztatott és várt reá, de hiába. Isten legyen hozzá irgalmas! A három Schlick is elszakadt egymástól menekülés közben, és egyik sem tudta, mi történt a másikkal, vajon él-e vagy meghalt. Kíséretükről sem tudtak semmit, ugyanis a többi cseh urakkal együtt ők is az élen álltak, az első sorban. De az egyiket mégiscsak látták, egy Guttenstein nevű fiatal urat, akit felettébb való szépsége és fiatalsága miatt csak „szép úr” néven emlegettek. Ez megsebesült, és a lova sem tudott mozdulni. Albin Schlick úr éppen arra ment, és a szegény sebesült odakiáltott neki: „Jaj, drága uram, könyörülj nyomorúságomon!” De Albin úr azt felelte: „Drága Uram, segítsen rajtad a mindenható Isten, mert én nem tudok.” Ugyanis a törökök már mögötte voltak és igen szorongatták, s ha megállt volna, ő is meghalt volna. Miközben Albin úr átrohant a halottak között a csatamezőn, nyomában a törökökkel, látott egy nemesurat, Wolff Röder nevezetűt, akit Albrecht úr tett meg kapitánnyá. Albin úr felismerte, és kétszer is odakiáltott neki, de a kapitány azt gondolta, hogy „kiabálj csak, úgysem állok meg”, és nem is állt meg. Akkor Albin úr harmadszor is rákiáltott: „O, kedves Wolff, állj meg!” Mivel keresztnevén szólította, a kapitány azt gondolta, ez biztosan Schlick egyik embere lesz. Megfordult és ráismert Albin Schlick úrra, mivel igen magas, 23-24 éves ember volt; megállt, és megvárta, amíg odaér. Albin urat és lovát is tetőtől talpig vér borította, hogy alig lehetett ráismerni. A kapitány megkérdezte, „Jaj, megsebesültél, uram?” Mire azt válaszolta: „Nem tudom biztosan, nem érzek semmit.” A kapitány is csupa vér volt, így Albin úr kérdezte: „Megsebesültél?” Mire azt mondta: „Én nem, de a lovam tiszta seb.” Amíg egymást kérdezgették, mintegy kétszáz török rohant rájuk, ezért menekülniük kellett. Elértek a vízhez, éppen oda, ahol a jámbor keresztény király meghalt. Albin úr be akart ugratni a vízbe, de a nemesúr kétszer is rákiáltott, hogy felfelé menjenek, de ő ezt nem hallotta. Akkor harmadszor is rákiáltott: „Uram, erre menjünk!” Végre meghallotta, és megfordult, és a kapitány után rohant, aki egy másik helyen ugrott a vízbe. Továbbmentek ugyanazon az úton, amelyen aznap a seregbe jöttek. Isten segítségével tehát átúsztattak, és addig menekültek, míg egy magaslatra értek. Ott megálltak, és a lovakat is hagyták pihenni. Visszanéztek és látták, hogy micsoda rettenetes sereggel jött a török, és a török szultán még csak ezután érkezik seregével. A csatában harcoló törökök csak az első két seregből kerültek ki, akik a szekértáboron kívül helyezkedtek el. De az igazi sereg olyan hatalmas volt, olyan sokan voltak, hogy nem is lehetett látni a végét. Olyan volt, mintha egy sűrű sötét erdőbe bámulnának, A törökök szinte még egyszer akkora mezőt foglaltak el, mint ahol a szerencsétlen csata zajlott. Akik ott voltak, mind azt mondják, hogy nem lehetett átlátni a török tábort, és ha minden török összekötözve feküdt volna, akkor se tudták volna egy nap alatt mindet ledöfni, olyan iszonyúan sokan voltak. Amíg megpihentek, rájuk esteledett, és iszonyú vihar jött. Rettenetesen dörgött, villámlott, és zuhogott az eső. Azt mondták, nem emlékeznek, hogy valaha éle-Keresztény források 125