Bertényi Iván (szerk.): Magyar történeti szöveggyűjtemény 1000-1526 (Osiris tankönyvek, 2000)
I. rész. Elbeszélő források - Thuróczy János: A magyarok krónikája (Részletek)
132 ELBESZÉLŐ FORRÁSOK A törökök császára Nándorfehérvárt ostromolja László király a budai várban tartózkodott az Úrnak ezernégyszázötvenötödik esztendejében, amikor elterjedt a híre, hogy a törökök császára, Mohamed Magyarország ellen támadásra készül, és mieló'bb be akarja venni Nándorfehérvár várát. [...] Mikor ezeket a híreket jelentették László királynak, az ifjú uralkodó mélységesen megrémült. Ulrik gróf, aki harcos vitézségében német lelkületű volt, és aki a királyt tanácsaival irányítani szokta, nem kevésbé megzavarodott. Nem az ország védelméről tárgyaltak, nem a fegyvereket készítették, hogy az ellenséggel szembeszálljanak, hanem - mintha mit sem tudnának a hírekről - az éjszaka sötétjének leple alatt kimentek Buda várából, és haladéktalanul útra kelve Bécs városába vették be magukat. [...] A törökök említett császára rettenetes és sokféle hadikészülettel, több mint négyszázezer törökkel rémíiletes ostromzár alá vette és megtámadta az említett Nándorfehérvár várát. A vár magas falairól a körös-körül elterülő síkságon megszámlálhatatlan kifeszített sátor csúcsát lehetett látni; az ellenség tömegét pedig szemmel még áttekinteni sem volt képes senki.87 A császár számos tengeri hajók mintájára épített hajót is ide hozott. Ezekkel a Duna és a Száva folyamokat, melyek a vár mellett folynak, annyira körülzárta, hogy a várba hajóval sem lehetett segítséget vinni. Igen nagy fáradsággal ágyúkat, gépeket és faltörőket is odavontatott, annyit, olyan tömeget, amennyit hihetőleg még sohasem hordtak össze egyetlen vár lerombolására sem. Ezeket Krusevác vára mellett készíttette csodálatos serénységgel, mivel nagy méretük miatt távoli vidékekről nem lehetett őket ideszállítani. Ezeket a várnak azon az oldalán állíttatta fel, amely a síkság felé esik. Néhányuk a vár erős falait döngette, mások véka nagyságú köveket repítettek fel magasan a levegőbe; ezek a kövek félelmetes erővel zúdultak felülről a vár belsejébe, és minden élőlényt, amit csak értek, villám módjára hirtelen halállal elpusztítottak. A hadigépek lövései tehát éjjel-nappal egyre sűrűbben mennydörögtek, és félelmetes dörgésüket egészen Szeged városáig és körös-köriil több mint huszonnégy magyar mérföldnyi körzetben hallani lehetett. [...] Magyarország urai tétlenül, mintegy súlyos álomkórban szenvedve, a pusztulásra szánt várnak nem siettek fegyveresen a segítségére. Végül oda vonult a félelmetes fajtájú ostromhoz egy férfiú, akivel a vitézség és a katonáskodás vele született: a már fentebb említett besztercei gróf úr, de nem volt elég katonaság vele, hogy ekkora ellenséggel megütközzék. Igen sok magyar keresztes hadinép gyűlt már össze az említett Capistranói János barát körül, hogy Krisztus nevéért harcoljon. Lengyel területekről is jött mintegy háromszáz keresztes. Ezért a gróf úr, jóllehet a kormányzóság gondjától már megszabadult, mint fentebb elmondottuk, mégis a tevékenység benne mindig meglevő erényétől sarkallva nem állta meg, hogy meg ne támadja az ellenséget. Kereste tehát az utat-módot, hogyan tudná az ellenség hajóit a már említett folyók vizéről eltávolítani, és fegyveres segítséget vinni az ostromtól szorongatottaknak. Végre hajókat szedett össze, fegyveres katonákkal és keresztes hadinéppel rakta meg azokat, és végül elindította a Duna folyón az ellenséges hajók ellen. így aztán a két ellenség összeakaszkodik a vízi csatában. [...] Végre hosszú küzdelem után a magyarok győztek, és még hevesebben rárohanva a törökökre, szétszaggatták és lángba borították vasláncokkal összekapcsolt hajóikat. Mikor ez a török császár tudomására jutott, állítólag azt mondta: „Nehezebben ugyan, de elnyerjük, amit akarunk!” A greif úr pedig a hajócsatában dicsőséges győzelmet aratva, bevonult a várba, és a vár megrémült lelkű kapitányait, akik a halálon kívül már nem is vártak más sorsot, megvigasztalta: “7A törökök 1456. július elején vettek ostromzár alá Nándorfehérvárt, amelynek kapitánya Hunyadi János sógora, Szilágyi Mihály volt.