Breisach, Ernst: Historiográfia (Osiris tankönyvek, 2004)
2. fejezet. A poliszok korának történetírói
A polisz új története • 29 írott szövegek, mint például a tisztségviselők, papok, papnők, atlétikai versenyek győzteseinek listái vagy a hivatalos események dokumentumai a hősi múltszemlélet elsőbbségét nem kérdőjelezték meg. A szóbeli hagyománynak tekintélye volt és kevés kétséget ébresztett a hallgatókban, mert kiválóan megfelelt a közönség eszményeinek és látásmódjának. A történetek azon részletei, amelyek idővel már nem illeszkedtek jól a közönség látásmódjához, fokozatosan használaton kívülre kerültek, idővel pedig eltűntek, hogy helyüket újabb, a közönségnek jobban megfelelő részletek vegyék át. E történetek viszont, miután leírták őket, elvesztették rugalmasságukat, és gyakran kerültek ellentétbe a múltat másként értelmező párhuzamos történetekkel. A Kr. e. 5. században Homérosz múltról alkotott elképzelése egyszerre volt jelen Hérodotoszéval és Thuküdidészével. Noha témájukat tekintve Homérosz és e későbbi szerzők művei kevéssé tartalmaztak átfedéseket, a két, egymástól évszázadok által elválasztott korszak múltszemlélete ellentétbe került egymással. Erre az időre már a görög történetírók is kezdték felismerni - ugyan még csak kezdetleges formában és alkalomszerűen - a megfelelő módszerek alkalmazásának szükségességét. Ez a tudatosság soha nem jelentett többet annál, mint hogy elbeszélésük egyes elemeinek hitelességéről megbizonyosodjanak. Hérodotosz, aki többféle hagyományból merített, több alkalommal is említést tett a hitelesség és a bizonyítékok kérdéséről: „Ezt állítják tehát az egyiptomiak. Most pedig rátérek más dolgokra, amelyek szintén ebben az országban történtek, s amelyeket az egyiptomiak és idegenek egybehangzóan adnak elő, itt-ott előállva személyes tapasztalataimmal."10 11 Hérodotosz rámutatott a tárgyi emlékek, mint például a művészeti alkotások jelentőségére és bizonyító erőt tulajdonított magának a nyelvnek is. Mindazonáltal néhány esetben hiszékenynek bizonyult. Hitelt adott például azoknak a korábbi csataleírásoknak, amelyek Xerxész hadseregét Kr. e. 480-ban 5 283 220 főre becsülték.11 ítélőképessége az esetek többségében azonban helyesnek bizonyult: „S itt most el kell mondanom egy olyan véleményt, amely alighanem sokaknak nem fog tetszeni, mégsem hallgathatom el, mert az a meggyőződésem, hogy az igazságot fejezi ki."12 Thuküdidész nem sokban járult hozzá a dokumentumok használatának módszertani kérdéseihez. Saját korának történetírójaként elsősorban a szemtanúk beszámolóit értékelte nagyra. Indulatosan támadta a korai görög múltról készült munkákat, mert szerinte azok szegényes bizonyítékokra támaszkodtak. A múlt iránt érdeklődő ember „nem ad hitelt a költők mindent felnagyító és feldíszítő alkotásainak vagy a logographoszok [a mondái hagyomány alapján író történetírók-A ford. ] elsősorban a közönség meghódítása s nem az igazság kiderítése végett alkotott elbeszélésének, amelyeknek igazságát nem lehet ellenőrizni, s amelyeket idő múltával annyira átszőnek a mesék, hogy elvesztik hitelüket."13 Thuküdidész az Iliásznak csak egyes részleteit tartotta értékesnek, mint például a hajókatalógust. Megszámlálta a hajókat, felbecsülte befogadóképességüket, és megállapította, hogy az expedíciós hadsereg meglehetősen kis létszámú lehetett. Mivel a sereg egy részének állandóan élelmiszerről kellett gondoskodnia, a harcra fogható alakulatok létszámának még ennél is kisebbnek kellett lennie. Amikor Thuküdidész különválasztotta a fikciótól mindazt, amit ténynek tekintett, egyúttal azt is világossá tette, mennyire racionálissá vált múltfelfogása. A milétoszi Hekataiosz 10 Uo. II. 147. 11 Uo. VII. 185-186. 12 Uo. VII. 139. 13 Thuküdidész: A peloponnészoszi háború. I. 21.