Engel Pál - Kristó Gyula - Kubinyi András: Magyarország története, 1301-1526 (Osiris tankönyvek, 1998)
A hunyadiak kora
202 A HUNYADIAK KORA végeláthatatlan uradalmait (Debrecen, Szátmárnémeti, Munkács, Nagybánya, Világosvár stb.), majd 1454-ben az ország másik végében a királynék egykori Trencsén megyei várait szerezte meg. A Dunántúlon azonban sohasem próbált terjeszkedni. Ezt a vidéket meghagyta társa, Újlaki érdekszférájának, olyan következetességgel, mintha csak titkos szerződés kötelezte volna erre. Az ország zavaros viszonyai közepette Hunyadi territóriuma a rendet képviselte a rendetlenségben. Attól kezdve, hogy felszámolta a László-pártiak szórványos ellenállását, a rábízott terület belső békéjét nem zavarták meg polgárháborús események. Mialatt az ország más tájain még tombolt a küzdelem, Hunyadi teljes figyelmét egy másik gondnak szentelhette: az erősödő török nyomás elhárításának. Ez volt az a terület, ahol a hatalom mellett hamarosan világhírre is szert tett. A török háborúk ugyanis a polgárháború éveiben is folytatódtak, sőt ekkor érte az ország területét az első nagyarányú oszmán támadás. 1440 tavaszán II. Murád szultán - bizonyára a magyar belpolitikai válság ismeretében - személyesen vette ostrom alá a királyság déli kapuját, Nándorfehérvárt, amelyet az egyik Tallóci fivér, Jovan (János) vránai perjel védelmezett. A vár Ulászlótól is kapott némi támogatást, de elsősorban a Tallóciak szívós helytállásán múlott, hogy több hónapon át dacolt a szultán seregével és végül magyar kézben maradt. Jellemző az ország akkori állapotaira, hogy ez a páratlan fegyvertény úgyszólván észrevétlen maradt. Míg a vár 1456. évi ostromára mint látni fogjuk azt - az egész világ figyelt, erről az ostromról nem jegyeztek fel többet néhány szűkszavú mondatnál. Hunyadi fellépése rövidesen fordulatot hozott a török-magyar harcokban. Már 1441-ben, a déli végek védelmének átvételekor betört Szerbiába és megfutamította a szendrői béget. 1442-ben egymás után két nagy győzelmet aratott. Március 22-én Gyulafehérvár mellett semmisített meg egy Dél-Erdélyt pusztító nagy török sereget, szeptember elején pedig a ruméliai beglerbéget (az európai oszmán hadak fővezérét) verte tönkre a Kárpátokban, a Jalomica (Ialomi(a) felső folyásánál. Mindezek helyi sikerek voltak, és távolról sem tették próbára az Oszmán Birodalom kimeríthetetlen erőforrásait. Magyar részről azonban eddig nem volt példa ilyen győzelemsorozatra, és Hunyadiból egyik napról a másikra a „nemzet” bálványa lett. Verhetetlen hadvezér hírében állt, aki bármilyen ellenséggel könnyedén leszámol, és mindenki számára úgy tűnt, hogy - mint később Thuróczy János megfogalmazta - az ő személyében eljött végre az a hős, aki a magyar fegyvereket ismét diadalról diadalra fogja vezetni, és az országot kiemeli szánalmas állapotából. Ettől kezdve a nemesi közvélemény rajongással fordult Hunyadi felé, és iránta való bizalmában semmi sem tudta többé megingatni. A hadvezér további sikereiben hitének újabb igazolását látta, kudarcait ellenben kivételes körülményekkel - többnyire árulással - magyarázta. Hunyadi számára ettől kezdve egyenes út vezetett a kormányzói méltóság felé, sőt fia a trónig is eljutott. Az események úgy hozták, hogy Hunyadi mindjárt első győzelmei után a nemzetközi érdeklődés középpontjába került. A pápaság ekkor elevenítette fel utoljára a hitetlenek elleni keresztes háború több évszázados gondolatát, és terveiben Hunyadi személye egyszeriben fontos helyet kapott. Az időpont nem volt véletlen. VIII. János bizánci császár, akit Konstantinápolyban napról napra szorosabb gyűrűbe fogott az oszmán terjeszkedés, trónja megmentéséhez a keresztény nyugattól remélt segítséget, és hogy ezt megkapja, 1439-ben a firenzei zsinaton beleegyezett a latin (katolikus) és a görög