Erős Ferenc: Az identitás labirintusai. Narratív konstrukciók és identitás-stratégiák (Janus/Osiris Könyvtár, 2001)
Bevezetés
labirintusok útjain, ősforrásainkhoz. Csak szenvedés, küzdelem, „po- TtbTjárás” révén lehetséges megtalálni az identitást. „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni!” - szokás a fenti összefüggésben József Attila híres sorait idézni. Egy másik költő, Pilinszky János egyik prózai írásában arról elmélkedik, hogy az identitás megtalálása voltaképpen az üdvözöltek kiváltsága. „Eszembe jut a gyönyörű kép - írja Pilinszky a világ halála után az üdvözültek fehér kavicsot kapnak kezükbe, melyre rá lesz írva valódi nevük. S a másik kép, gyermekkori emlék, amikor a folyóparton kavicsot kerestünk, s ezer és ezer közül kiválasztottunk egyet. Mit is kerestünk a gyermekkor mitologikus partjain? Nyilván nem egy kavicsot, hanem a mi kavicsunkat, valódi nevünket, azonosságunkat, identitásunkat — amit azóta is keresünk minden valódi érzelmünkben és gondolatunkban” (Pilinszky 1982, 295). A hit természetesen sokakat hozzásegíthet az identitás megtalálásához, ám sok olyan ember van, akinek terápiás segítségre (is) szüksége lehet ehhez. A válságközpontú, „krizeológiai” megközelítéshez, amelyet Erikson neve fémjelez, szervesen hozzátartozik a pszichoterápiás diskurzus, amelynek jellemző sajátosságait a későbbiekben - a IV. részben — részletesen elemezzük. A pszichoterápiás diskurzusban az identitás problémája elsősorban mint patológiai kérdés vetődik fel, az identitásválság, az identitásvesztés állapotában vagy ambivalens identitásokkal élő személy olyan páciens (vagyis „szenvedő”, a szónak nemcsak klinikai, hanem egzisztenciális értelmében is, lásd Erikson 1991, 15-16), aki külső segítségre szorul ahhoz, hogy eljuthasson az egészséges, a teljes, a hiteles identitáshoz. Különösképpen jellemezte ez a medikális vagy kvázi-medikális szemlélet (a „medikális modell”) a zsidó identitással kapcsolatos diskurzust, amelyben - mint később részletesebben taglaljuk, jól belátható, specifikus okok következtében - az identitáspatológia tüneteinek egész tárházát fel lehetett fedezni. Az államszocialista rendszer időszakában az identitásproblémáknak ez a patologizálása szorosan illeszkedett a rejtettséghez, az útvesztőben való tévelygésekhez, hiszen nem voltak meg a társadalmi nyilvánosságnak azok a fórumai és csatornái, amelyeken az önazonosság válságait és az identitáskonfliktusokat-tematizálni és artikulálni lehetett volna. A pszichoterápiás diskurzus jól értelmezhető, racionálisnak tűnő, oksági magyarázatot kínált azokra a szenvedésekre és krízisekre, amelyeket a „páciens” (akár 14 a