Fejtő Ferenc: Szép szóval (Ars scribendi, 1992)
JÓZSEF ATTILA, AZ ÚTMUTATÓ - József Attila
JÓZSEF ATTILA Nem ismerek napjainkban - sem idehaza, sem külföldön - költőt, aki a szociális és politikai érzületet annyira költőhöz méltóan fejezné ki, mint József Attila. Véle kapcsolatban újra kell értékelnünk azt az esztétikai felfogást, amely az irányköltészetet elveti. József Attila költészete azt bizonyítja, hogy kellő leleménnyel, humorérzékkel, tehetséggel, képzelettel és gyakorlattal a legelvontabb és legnapibb tárgyakat egyaránt tiszta költészetté lehet alakítani. Amikor baj van az irányköltészet körül, mind ig a költővel van baj, sohasem az irányzatossággal. Hiányzik belőle annak a képessége, hogy átélje, személyes hévvel telítse, szeszélyes hasonlatokkal felidézze, stilisztikai és ritmikai tréfákkal az olvasóba szuggerálja a gondolatot. Ez a képesség szépen kibontakozott József Attila előttünk fekvő, Nagyon fáj című új kötetében, amelyet Cserépfalvi merített papíron s pazar kiállításban jelentetett meg. Két versre gondolok elsősorban, amelyek valósággal iskolapéldái lehetnek a világnézeti verselésnek. Az egyiké város peremén, a másik a Levegőt. József Attila „módszere”, hogy a pillanatnyi, személyes élményből, a lírából emeli föl versét a társadalmi és politikai eszmék és törekvések régióiba. Az első versben a külvárosi koromhullásból indul ki, a fájó, szomorkás lírai hangból észrevétlen csap át az „új nép, másfajta raj”, a munkásosztály ódái dicséretébe. Önmaga, mint a líra, eltűnik szem elől, beolvad a népbe, s már a nép, az osztály énekli a büszke, konok éneket. Finoman erőteljes hasonlatban megjelenik a forradalom, majd az eljövendő rend látomása, amelyben az ember „tudomásul veszi a véges végtelent, a termelési erőket odakint s az ösztönöket idebent...” A történelmi prófécia a költő szerepének tárgyilagosan emelkedett megfogalmazásába torkollik. A költő „az adott világ varázsainak mérnöke”, feladata a világváltozásban, hogy a „benső” harmóniát 127