Fejtő Ferenc: Szép szóval (Ars scribendi, 1992)
JÓZSEF ATTILA, AZ ÚTMUTATÓ - József Attila költészete
JÓZSEF ATTILA KÖLTÉSZETE I. „Aki dudás akar lenni / pokolra kell annak menni / ott kell annak megtanulni / hogyan kell a dudát fújni. ” Ezt a különös varázsú, megejtően édes mérgű népi strófát először a Külvárosi éj című kötet élére tette József Attila, aztán a Medvetánc válogatott verseinek lett a mottója, s ha valaki összegyűjti - mint ahogy fogja- József Attilának összes műveit, illessze majd kegyelettel a minden versek elé, halálosan szép jelmondatul. „Aki dudás akar lenni” - recitálta egyszer elrévedezve, mikor megírtam róla, hogy „jobb mottót, igazabbat s jellemzőbbet nem választhatott volna” - „pokolra kell annak menni”... Félrehajtotta fejét, s jobb keze mutatóujját az ajkára tette: „Mintha én írtam volna; de mit is jelent tulajdonképpen?” Tűnődtünk a zuglói estében; mit jelent e „pokol”, miféle sorsot, ígéretet, balvégzetet, hiányt; a proletáréletet-e, s az éhséget, az elnyomatást-e, a szegénységet, a külvárosi éjszakák nehéz és tömör ürességét, miféle tömény tüzet, a léleknek mely járatlan tájait és sivár világát? „A vers papírpénz - mondta váratlanul -, s a szenvedés az aranyfedezete.” Homályban gubbasztottunk, abban a barna, langyos alkonyi homályban, ahol a lélek ágyában érezheti magát, s kinyújtózik. A két ujjával megtámasztotta fejét. „Nekem van fedezetem - mondta aztán büszkélkedve, komolykodva, kedvesen.- Színarany. ” S ennek örült. Most mondogatom magamban, szorongva s kihagyó lélegzettel: mintha valóban ő írta volna! Művészi szabályul és életszabályul, mintha csak ő költötte volna a kérlelhetetlen s mégis önkényes törvényt („szabály szerint költi kényem ”) - kihíva fejére a végzetet -, játékosan, felelőtlenül dúdolva, dudázva azt, amit tilalmas, ártatlan-könnyedén játszadozva, „mint gyermek” a 132