Földes Andor: Emlékeim (1995)
Emberré lenni
negyedében, Óbudán lakom. Óbudai polgár voltam, és ez a tudat kielégített. Határtalanul lelkes lokálpatrióta voltam. Amikor futballcsapatunk győzött, éreztem, hogy igazság történt, mert világos volt előttem, hogy a mi csapatunk a legjobb. Majdnem 18 éves voltam, amikor egyszerre ráébredtem arra, hogy én tulajdonképpen magyar vagyok. Óbudának 50 000 lakosa volt, és ez egy darabig kielégített, de egyszerre rájöttem arra, hogy én egy büszke nemzet fia is vagyok. Magyarnak lenni számomra azt jelentette, hogy annak az országnak lehetek szerencsés polgára, amelyhez Liszt Ferenc, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Petőfi, Madách, Ady Endre és Szinyei Merse Pál tartoztak. És amikor néhány évvel később Szent-Györgyi Albert a C-vitamin felfedezéséért Nobel-díjat kapott, én is lázas örömmel ünnepeltem a tízmillió többi magyarral, hogy „végre ezt is elértük”. Röviddel Amerikába érkezésem után, 1939 sorsdöntő évében egyszerre csak minden átmenet nélkül varázsütésszerűen európai lettem. Itt az USA-ban csak kétféle ember létezett akkor - amerikaiak és akik nem voltak azok. Én az utóbbiakhoz tartoztam. Olyfajta apró árnyalati különbségek, melyek franciák és finnek, spanyolok és norvégek, németek és görögök között léteznek, szinte teljesen eltűntek. Amennyire meg tudtam ítélni, úgy tűnt nekem, hogy ezek a különbségek sohasem léteztek Amerikában. Anélkül, hogy magam részéről bármit tettem volna, egyszerre csak egy tízmilliós nemzet polgárából európai lettem. Az amerikaiak szemében egy egész kontinenshez tartoztam most. Ez egy olyan státus volt, amit otthon mint valami egész nagy, egész különleges, egész megkülönböztetett helyzetnek tartottak. Az 1930-as évek nagy magyar költője, József Attila a Budapestre látogató Thomas Mannhoz intézett versét így fejezte be: „.. .és lesz, aki csak éppen/ néz téged, mert örül, hogy lát ma itt / fehérek közt egy európait”. Mi, magyarok, mind fehérek voltunk, de Thomas Mann valami egészen rendkívüli volt: európai. 225