Geertz, Clifford: Az értelmezés hatalma. Antropológiai írások (Századvég könyvtár - Antropológia, 1994)
Sűrű leírás. Út a kultúra értelmező elméletéhez
választani, szövegeket átírni, családfákat felvenni, mezőket feltérképezni, naplót vezetni és így tovább. A vállalkozást azonban nem ezek a technikák és a készen kapott eljárások határozzák meg. Ami meghatározza, az az, hogy miféle szellemi erőfeszítésről van szó: bonyolult és kockázatos vállalkozásról, amelynek célja - Gilbert Ryle-tói véve kölcsön a kifejezést - a „sűrű leírás". Ryle két újabb (összegyűjtött írásainak második kötetében most ismét kiadott) tanulmányában tárgyalja a „sűrű leírást". Azzal az általános kérdéssel foglalkoznak e tanulmányok, hogy - mint kifejezi - mit csinál „a gondolkodó": az egyik a Thinking and Reflection (Gondolkodás és elmélkedés), a másik a Thinking of Thoughts (Gondolatok elgondolása). Tekintsünk, mondja, két fiút, akik lecsukják jobb szemhéjukat. Az egyiknél ez akaratlan rángás (tikk); a másiknál a barátnak szóló titkos jel. A két mozdulat - mint mozdulat - azonos. Egyedül a fényképszerű, „fenomenalista" megfigyelés alapján nem tudom eldönteni, hogy melyik volt a tikk, és melyik a kacsintás, sőt, hogy egyáltalán tikk vagy kacsintás volt-e bármelyik. A tikk és kacsintás között mégis óriási, noha fényképen nem érzékelhető különbség van mindenki tudja ezt, aki balszerencséjére az elsőt a másiknak tartotta egyszer. A kacsintó kommunikál, méghozzá igen pontosan meghatározott és sajátos módon: 1. szándékosan; 2. egy bizonyos emberrel; 3. meghatározott üzenetet ad át; 4. társadalmilag megállapított szabály szerint; és 5. anélkül, hogy a társaság többi tagja tudna erről. Mint Ryle rámutat, a kacsintó nem két dolgot tett - becsukta a szemhéját, meg kacsintott -, míg az, aki csak tikkelt, csupán egyetlen dolgot csinált - becsukta a szemhéját. Szándékosan becsukni a szemhéjunkat, amikor van egy nyilvános szabály, mely szerint ez titkos jelnek számít - ez maga a kacsintás. Minden benne van: viselkedésdarabka, csöppnyi kultúra és lám - ímhol a gesztus! De ez csak a kezdet. Tegyük fel - folytatja Ryle hogy egy harmadik fiú „cimboráinak gonosz szórakozást nyújtandó" a második fiú kacsintását mint amatőr, esetlen, túl feltűnő stb. cselekedetet gúnyolja ki. Ezt, persze, csakis ugyanazzal a mozdulattal juttathatja kifejezésre, amellyel a második fiú a kacsintást, az első pedig a tikkelést: lecsukja jobb szemhéját. Csakhogy ez a fiú nem kacsint és nincs tikkje: valaki más - szerinte nevetséges kacsintási kísérletét parodizálja. Itt is létezik társa197