Geertz, Clifford: Az értelmezés hatalma. Antropológiai írások (Századvég könyvtár - Antropológia, 1994)
Sűrű leírás. Út a kultúra értelmező elméletéhez
dalmilag kialakított szabály (fáradságosan, túlzott erőfeszítéssel „kacsint", esetleg grimaszt is vág hozzá, a bohóc szokásos fogásaival él); tehát a műveletnek üzenete is van. Csak most nem összeesküvés, hanem nevetségesség lóg a levegőben. Ha a többiek azt gondolják róla, hogy tényleg kacsint, terve éppúgy, noha némileg eltérő következményekkel vall kudarcot, mintha azt gondolnák róla, hogy tikkel. Még tovább menve: nem lévén biztos utánzóképességében, a leendő szatirikus esetleg otthon gyakorol, a tükör előtt. Ekkor nem tikkel, nem kacsint vagy parodizál, hanem próbál; de a fényképezőgép, a radikális behaviorista, vagy az, aki hisz a jegyzőkönyvvezetésben, mindebből csak annyit rögzítene, hogy éppoly sebesen zárja össze jobb szemhéját, mint a többiek valamennyien. Ha gyakorlatilag nem is, logikailag mindenesetre végtelen számú további bonyolító tényező képzelhető el. Az eredeti kacsintó voltaképpen álkacsintó is lehetne: például azért, hogy félrevezesse a többieket, akik azt képzelik, hogy összeesküvésről van szó, pedig igazából nem - ebben az esetben persze másként kell leírnunk azt is, hogy mit parodizál a parodista, s mit próbál az, aki próbál. A lényeg azonban az, hogy e kettő, a próbáló (parodista, kacsintó, tikkelő) cselekedetének („sebesen összezárja jobb szemhéját) - Ryle kifejezésével - „ritka leírása" és ugyanennek „sűrű leírása" („tréfásan utánozza egy barátját, aki kacsintást tettet, hogy becsapjon egy ártatlan nézőt, aki így arra gondol, hogy összeesküvést szőnek") között található a néprajz tárgya: értelemteli struktúrák tagolt hierarchiája, mely szerint tikkeléseket, kacsintásokat, álkacsintásokat, paródiákat, e paródiák próbáit hozzuk létre, észleljük és értelmezzük, ami nélkül ezek voltaképpen nem is léteznek (még az egyszerű tikkelések sem, amelyek mint kulturális kategóriák legalább annyira nem kacsintások, mint ahogy a kacsintások nem tikkelések), bármit tesz vagy nem tesz valaki a szemhéjával. Mint oly sok apró történet, amit az oxfordi filozófusok előszeretettel ötlenek ki, ez az egész kacsintás, álkacsintás, az álkacsintás utánzása, az álkacsintás utánzásának próbálgatása is kissé mesterkéltnek hathat. „Empirikusabbra" fordítva a szót, hadd idézzem fel saját terepnaplóm egyik, korántsem kivételes részletét, szándékosan nem fűzve hozzá előzetes magyarázatot. Azt akarom ezzel bemutatni, hogy didaktikai célból bármennyire lekerekített is Ryle példája, nagyon is pontos képet fest az olyan198