Hafner Zoltán (szerk.): Pilinszky János összegyűjtött művei. Beszélgetések (1994)
Megmentett hangszalagok (Tóbiás Áron; 1969)
- És ki volt a magyartanárod? Vagy nem tőle kaptad az első nagy impulzust?- A magyartanáraim kedves emberek voltak, de nem tőlük. Részben magam... úgy találtam meg Dosztojevszkijt, ahogy később megtaláltam Simone Weilt. Az embernek ezek a törvényei, érdekes módon, mindig ismétlődnek. Aztán sorra jött József Attila megismerése. Érdekes, a József Attila név idegen volt az első pillanatban. Kétségtelen, hogy a nagy nyugati költőkkel való érintkezéskor kicsit egy másfajta szépséghez szoktam hozzá, bár érdekes, akkoriban is egy kicsit barokknak és nyakatekertnek éreztem... például a Baudelaire-fordításokat. Na most, József Attila minden bonyolultsága mellett is egy új mezítelenségi fok volt. Ezt érdekes, én Tolsztojnál éreztem rettenetesen, mikor elolvastam a Feltámadást. Azóta is sokszor érzem, ha egy új irodalmi nemzedék valóban autentikus megnyilatkozásával találkozom, hogy valami formában - nem tudnék jobb szót mondani rá - új mezítelenségi foka van, s amelyhez aztán hozzászokunk... Még ha számon kémek is tőle olyanfajta szépséget - esetleg tévesen -, ami nem az ő dolguk, hanem egy előző nemzedék szoktatott hozzá.- Az első versed, vagy verseid keletkezése mikor, hogyan történt?- Azt hiszem, az első versem... amikor megismertem József Attilát, Szabó Lőrincet sorra, szinte kipattant. Egészen váratlanul írtam két, majdnem felnőttszámba menő verset, amit 39-ben a Vigilia közölt - ezek kötetben nem jelentek meg s ez idő tájt írtam még az Éjféli fürdést, ami már megjelent kötetben is.13 Aztán olyan válságosán alakult az ifjúságom, nagyon nehéz volt, anyagi okokból, apám halála miatt, egyéni érzelmi bajaim miatt, hogy én őszintén a háborút úgy vártam, hogy szeretnék meghalni. Bekerültem a háborúba, belesodródtam, s akkor kiderült, hogy itt nem egy nagyszerű halál vár: a pusztulás közelről mindig végtelenül hétköznapi és kicsinyes, és a legkicsinyesebb az éhínség. Az éhezés, az irigykedés, a kínlódás leghétköznapibb gondjait éltem át itt, és akkor tanultam meg, hogy a halált nem szabad nagy hangon hívni, ezt a fajta halált, mert ez nem az, amire mi gondolunk. A háború megszakította a költői működésemet, ott nem nagyon írtam, csak korrigálgattam a régi dolgaimat; ennyire futotta az erőmből ebben az időben. És aztán hazajöttem, akkor folytatódott.- De hát az Ezüstkor, ha jól emlékszem mindjárt az első számban a Trapéz és korlátot közölte,u- Igen. Igazad van. Közvetlenül 42-43-ban. Tényleg megmentett; életemnek erre a pillanatára mondhatnám, hogy az öngyilkosság veszélye fenyegetett. És akkor azért ez a néhány vers - a Trapéz és korlát, a Gyász, a Téli ég alatt -, ezek akkor hirtelen talán az első felnőtt 47